A szirt

Ott állt a szirt, megkövülten a hegy oldalán,
az idő kikezdte, s vágyta boldogságát tán.
Az eső repedést vájt évek során belé,
nem is ment csak néha egy-egy kismadár,- felé.-

Mindig szomorú volt, hiába sütött a Nap,
egyszer kőszívében egy édes érzés fakadt.
Megismerte közelében felbukkanó fát,
kinyújtott ága, kedvesen vállát fogta át.

S boldogan nézte, s ég újra kék volt felette.
Rájött, hogy a fa egyáltalán nem szerette,
kijátszotta, s szemébe ártatlanul nézett,
a szirt szíve benne lévő kín miatt, vérzett.

Újra ott állt, megkövülten a hegy oldalán,
lázas aggyal nem vágyott már boldogságra tán.
A repedések nyíltak, rohamra ellene,
megtört ő, mert csak szivárványt káprázott szeme.