Az élőhalott

Ahol a szik terem, az Alföldi parlagon,
tövismadárként fáj, ám végzetem lesz, -hagyom-.                                                             
Búsan lepihenek porlasztani csontjaim,
így fájdalmas emlékként, feledni kínjaim.

Síri kertet, hagyatékot gyűlölök,- iszony:
s inkább boldogtalanságomért itt zokogom
elevenen, s társul a varjakat fogadom:
élő testem csak csípjék, marják, - foszladozom-.

Ó nyüvek! Kísér lelkem égő poklotokba,
kibírhatatlan kínom, szomjam olthatatlan.
Az apadó forrásból a vérem elcsorog,
s fájó szívem, záporként egyre csak sír- zokog.

Mert vetélytársam egy másik halott szelleme,
s sebesültként, miatta elhagytak örökre.
Lelkem repedt szikes talaj,- fájdalma miatt,-
vértó közepén sikoltja gyűlölt sorsomat.