Már tiéd az árny

Már tiéd az árny, nyájas, ezüst holdvilágom,
a temető, csöndesség, a késői álom.
Így az ég tündöklő termében szelíd arcod,
s nem ejt többé senki lelkeden fájó karcot.

Most új fény lángol a csillaggal beszórt égen,
szíved nem dobog az anyaföld kebelében.
A fák halkan súgják reménytelenül neved,
szívem bánattól, kiszáradt talajként reped.

Rád fordítja fejét, erdők, mezők virága,
boldogtalanságomtól reszket lelkem s nyárfa.
Mélán áll a tó, s néked tükröt tart remegve,
sás térden hajlik eléd s hideg lel,- reszketve-.

Már tiéd az árny, nyájas, ezüst holdvilágom,
a temető, csöndesség, a késői álom.
Így az ég tündöklő termében szelíd arcod,
s nem ejt többé senki lelkeden fájó karcot.

Ui: "Juliannának" ajánlom szeretettel...