Borzongás száll…

A hajnal piros és sárga ingben vacogva,
csendesen a tájat páratengerben mossa.
A lélekben múltnak hűvös borzongása száll,
így keserű fájdalmával egyedül kószál.

Kitörő vágyak kinyílt festetlen ajakkal,
csókokat remélnek, ólmos szemhéjú arccal.
Ám a véresen pislákoló, reszkető szem,
vörös foltot vetít a fénylő napos égen.

Hogy kisarjadjak, s szomjas lelkem lángra kapjon,
kebled melege lesz így hő-perzselt dombomon.
Hallod kedves a zenét mely szívemben zokog?
Ölelj gyöngéden át, mert boldogságot hozok.

Olyan vagy, mint virágillat, belőled élek,
szerelmünkből ily módon születik költészet.
Ha a bágyadt ezüst Hold, reszkető tóra száll,
úgy suhanj felém, mint egy vakító fénysugár.