Elborult lélek

Éjfeketére az ég kékje elborult,
míg a fényes Napra sötétség fátyla hullt.
Hatalmas eső zúdult a kihalt tájra,
csak úgy ömlött a menny, kinyílt csatornája.

A néma csönd most fájó lelkére szakadt,
nem volt körötte más, csak festetlen falak.
Ahogy ott járkált- megremegtek ujjai-,
milyen évszak van, az most mindegy volt neki.

Elfáradt, így egy kis nyugalomra vágyott,
nem érdekelték már az elvesztett álmok.
Csak nézte, hogy fut az eső, tócsákon át,
s az óra kattogást figyelte, semmi mást.

Már régen nevetett, könnyet sosem ejtett,
minden bánatát mélyen szívébe rejtett.
Szeme úszó ködén nem látni semmi mást,
mint, lelkéből feltörő néma zokogást.