Elszáradt, kócos pázsitot fésülget,
sűrű ködfátyolba fulladó reggel.
A kósza szél, fájón jajdul fák ölén,
ruca tereli kicsinyét sás tövén.

Avarként, sárgult falevél földre hull,
a táj szépsége lágyan átalakul.
Végső erejét még villantja a nyár,
nevető napsugárral, vízpartra vár.

Gyümölcs illat öleli át a határt,
mint szerető anya gyermeke vállát.
buggyanó vérszínt fest a lemenő Nap,
fényével  bokorra színes ruhát ad.

Az éj is felveszi fekete fátylát,
tóparton a béka brekegi vágyát.
Majd néma csend borul a kihalt tájra,
szívünk újra a tavasz jöttét várja.