Tavaszi álmok

Azon a tavaszi verőfényes napon,
mikor hóvirág, ibolya dugja ki fejét az avaron,
ő, izzó lázzal égre lobban,
szerelemmel telve a szíve dobban.
Mintha az Isten szeretete áradna felé, hogy
békésen mosolyog, félelme lassan elfogy.
A bokrok zöldre színeződnek,
szívében Mozart dallamok keringőznek.

Azt követő hónapokban,
mikor már lelkében sötét űr van,
a madarak éneke zendül halkan,
a bánat bodor felhőt hint az égre,
sápadt arcát süti a nap verőfénye.

Akkor már őt siratta,
nem láthatta, mert mélyre ásott titka.
Dadogott a szó, ha rezdült a fojtó emlék,
erőtlenül, mint törött szárnyú madár szállt még.
Ám bágyasztotta az olthatatlan szomorúság,
ráfonva szívére zörgő láncát.

Elfogyott a fény, helyette éj felhők tömörültek,
elhallgattak a madarak, inkább másfelé költöztek.
Elhervadt a virág, a bokor,
kiszáradt a szem, köd ült a fákon,
tudta, úrrá kell lenni az emésztő szomorúságon.
Halkan sóhajtott a vágy, áprilisi szél csókolta arcát,
belátta a tavasz rideg évszak, s szélnek eresztette álmát.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=18461