Ha a Nap hegyek mögé leszáll,
az enyhe szél fák között kószál,
s bokor, mint hegedűhúr rezeg,
ha a tavasztól véred pezseg.

Jusson eszedbe valaki vár,
s boldogan ő, két karjába zár.
A lég ontja virágillatot,
szíve úgy gyűlöli a fagyot,

melyet a magány reá rakott,
benne képed aranyként ragyog.
Vagy minden örökre már veszve,
a perzselő láng elszállt messze?

A tavasz kerget szédületbe,
remény ölel kétségbeesve.
Száll a sóhaj, mint sas az égen,
mikor káprázat játszik éppen.