A lehunyó Nap suhint lángoló pallossal,
még az éj az égre sötét felhőket szabdal.
A láthatárt egészen körbe - körbe fonja,
ahogyan a fegyencet lánca tartja fogva.

A homályból feltámad egy régi emlékem,
zokogó gitár a rám zúduló éjjelen.
A zene bennem, mint felszálló füst gomolyog,
megül a fülemen s újra hallom sóhajod.

A feltört érzelem, mint pók szövi hálóját,
hullámzik, csendes tengerként a vágy ködén át.
Vonul lassan, akár megáradt folyó, -ám más:-
szebb a lélekben megbúvó örök ragyogás.