/Anyák napjára/

A napfény simítása, a szél támadása, az éjszaka bársonya s az órák múlása mind Téged idéz.
 
Tavaszi virágok szirmának hullása, a szavak, melyek felkiáltanak, elcsendesednek- mind Rád emlékeztet.

Van egy szó a magyar nyelvben, melynek rangját, szépségét a pillanatok halmaza adja.
 
Dallama gyönyörű, tartalmában fájdalom és szeretet hullámzik.

Ha kimondom- Édesanyám!- érzelmek dúsulnak bennem, s ma már a hiányodtól könnyes a szemem.

Milyen nehezen érti meg az ember az anyák életét!
 
Olyan természetes és magától értetődő az áldozat vállalás és a szeretet,

melyet születésünktől kezdve alárendeltek nekünk.

Milyen hányaveti módon bántunk meg Titeket, s dacosan, értelmetlenül állunk előttetek, ha sírni látunk.
 
Elteltek az évek, s most már az égbe suttogom a bocsánat kérésem a rossz percekért amit én okoztam.
 
Tudom benned nem is volt sosem harag.

Ez a májusi ünnep alkalom, hogy sírod mellett állva köszöntselek, s üzenjem a hulló virágszirmokkal,
 
hogy nagyon szeretlek.

Néha, amikor nehezen telnek a napok, s úgy érzem erőm elfogyott, oly jó lenne ismét gyermeknek lenni,
 
kinek úgy fogtad kezét, hogy óvod és egyben szabadságot is adsz.

Szeretném ezt a boldogságot újra átélni. Tudom én, hogy soha többé nem érezhetem, mert oly távol kerültem a gyermekkortól…

Újabb és újabb felvillanó emlék rajzol elém Téged élesen.

Szelíden tanítottál a türelemre, megértésre.
 
Lassan megváltoznak körülöttem is a dolgok, s most már értem, hogy a kedvesség is lehet erő és a szeretet nem ismer haragot.

 Azt is tudom a féltés és a bánat édes testvérek, s ismerem a kínzó tehetetlen fájdalmat is.

Olyan érzelmek ezek, melyeket sem tanítani, sem megtanulni nem lehet. Lassan alakulnak ki, s aztán elkísérnek mindhalálig.

Édesanyám…Cseng – bong a szó, érzem hallod, ahogy hívlak.

Virágok szirmával üzenem és a csillag könnyeimmel:
 
Szeretlek Téged nagyon, s bensőmben égető fájdalom emészt a hiányod miatt, visszavonhatatlanul.