Ablakom vak tükör, benne arc lebeg,
sziluettem mögött. Ám még nézem őt,
tükrömnek mélyén a film ismét pereg.
Felidéz halkan szemerkélő esőt,

tócsák közt kanyargó, futó lépteket.
Aluljáróban koppanó új cipőt,
szeplőket, és barnán villanó szemet.
Rézsútos lámpafényt egy kis ház előtt.

Most eső-vert kópiát vetít a gép,
ez a film agyonjátszott, s el-elszakad.
Már én nem választhatom szét semmiképp,
a tükörben rétegződő arcokat,
mert megdermedt az utolsó pillanat.