Tovatűnt idő
Akár a napfényes ősz: éppen olyan vagyok,
bár délceg tartásom mára kissé megrogyott.
Nem vágyom már illetlen, mókás öltözetre,
hiszen a többség talán ezért kinevetne.
Lelkem szárnyal, akár a kerecsen sólyom, s vad,
de nyögve végzem a hétköznapi dolgokat.
Ha jön az éj minden hirtelen megváltozik,
mert szívem egy szép hercegnőre áhítozik.
Aki úgy szeret, hogy éjjel-nappal emleget,
s nélküle én sem találom már a helyemet.
Harmatos reggelre azonban tiszta a kép,
tűnik a mámor, s fény helyébe lép a sötét.
A boldogtalan szív önmagának a tükre,
hová az égboltról halovány csillag tűz le.
|
|