Nézem a Napot saját vérébe hullva éppen,
mikor haja, keble hullámzik a hideg szélben.
A táj csöndben nyújtózik a hótakaró alatt,
szemem nem is lát mást, csak csillogó varázsosat.

Akár a szűziesség, fehér, mély és végtelen,
s ha beköszönt a reggel, ragyog a jég kertemen.
Láthatár nélküli temető, mely olyan rideg,
hol a természet sápadt-fakó fényben pihen meg.

Jön a kikelet, s a hóvirág fejét kidugva,
kíváncsian néz fel a szürkés-fehér égboltra.
A lelkem is szárnyal e picinyke csoda fölött,
s fagyott ereimbe derűs melegség költözött.