-"Éget a vágy, tied vagyok tied a testem s lelkem. Ott vagyok veled, benned élek "még"  létezem, lételemem a szeretet, de szeretni, hogy lehet? Mi az a szeretet, ami földet s a létet átmozgat, elsöpör s feléget. Belém ivódik a természet, egy falevél vagyok a sok közül, hullok le, mint amit a vihar letép. Hallgatom a fák susogását, a természet hangját. Nézek körbe s ámulok. Ott vagyok élek s létezem egy mosolyban, egy érzésben. Ott akarok élni minden apró gondolatodban. Nézem eme rohanó világot, ahol az emberek fásult arcú lények, kik nem léteznek csak élnek. Nem kell nekem a szürkület. Kell a napfény, az esthajnal, a naplemente s  a holdtölte. Kellenek a csillagok fényükben, elvakulok. Egy új élet reményében változtam. Valami hajt, valami éltet. Gondolkodom, jár az agyam s előrébb léptet. Mindig egy csak egy lépést teszek lassan, nagyon lassan. Talán ott lehetek benned. Talán ott lehetek veled? De ki vagy te? Akarod-e? Akarsz-e? Azt, aki vagyok? Minden gyarlóságommal, hibáimmal, emberi mivoltommal? Ne eszköz legyek ne "egy" a többi között, hanem az egy, aki kihunyt tüzeden maradó izzó vas. Ki vagyok én néked? S mikor rám gondolsz, mit érzel?
Mikor a karommal átölelhetem tested, s nyakamon érzem ritmikus lélegzetvételed.... Azokra a napokra gondolok, mikor még éreztük a messze járó nyár melegét, ráhulltak a hideg, téli napok, amiben ha nincs melletted egy szerető kéz, aki ölel, s szívével, testével melegít, belefagysz a hófehér dermedtségbe. A forrón égő napokba sem tudsz felolvadni. Egy dolog olvasztja fel az örök jeget, s az a szerelem érzése, a szeretet, bárki iránt is legyen… Forrón ég, először a szíveddel játszik, az olvad fel, majd áttér testedre, ahol a melegség árad szét benned minden egyes érintésnél. Szíved forr, s csak nézel, nem tudni mi történik, s gondolataid mind a szeretett személy felé száll. Őrülten lehet ilyenkor szeretni, a szív minden szeretetével, ölelni, nem csak a kézzel… á, azt mindenki tud… De szívvel, szemmel, és szeretettel ölelni, az már valami… Ha érzed azt, amit csak egy tiszta szív érezhet, mindenen túlléphetsz, mindent megláthatsz, mit a szem nem láthat. Látsz te is talán. Belelátsz lelkembe, szívembe, mely téged szeret. Nézel, s nézlek hosszan én is, két karunkkal fonódunk bele egy hosszú ölelésbe, melyből fáj kibontakozni. De miért is tennénk? Nincs rá okunk… Öleljük hát egymást, s nézzük a másikat. Szemed megigéz… Oly sokszor néztem szerelmesen már a mélyébe… Elrejtőzöm, elbújok, menedéket találok, végre, végre… Beköltöztem a szívedbe, nincs más, csak mi vagyunk, nem létezik semmi, csak Te és Én. Mondd, mi kell még? Nem elég, mondd, nem elég? Szeretsz-e, mint én téged? Minek kérdezem? Éreznem kéne… de, mondd, kérlek, ezerszer mondd, ha így szeretsz, mint ahogy én, boldog vagyok, … csak mondd! Fagyott szívem felmelengeted, felolvasztod, s vele együtt én is olvadok két kezedbe, s bújok hozzád, te ölelsz… Ölelj még így… nem, soha nem akarom, hogy elengedj, ne is kérd! Hiszen úgy szeretlek! Ölelj még!… Kérlek…”