A szemhéja duzzadt, a szeme bedagadt a sok sírástól. Az orra is
eldugult. Megviselte a szakítás. Minden olyan kilátástalan volt,
üresnek érezte magát. A lelke meghalt. Csak azt hallotta, hogy egy
hang azt mondogatja a fejében:
-Tedd meg, tedd meg!...Már nem volt ura önmagának. A gondolatok e hang
körül cikáztak..
-Tedd meg, tedd meg!-
Szinte önkívületlen állapotban ment a fiókhoz, ahol a tapétavágót tartotta.
Leült az ágyra, érezte a fájdalmat, ahogy a tapétavágó belehasít a
csuklójába, nem sokat kellett várnia, ahogy hasadt a bőr már folyt is
a vére, karmazsin pirosra festve a földet. Érezte, ahogy gyengül.
Fátyolos szemmel még látta valaki fölé hajol...
-Ö az! -Képzelete őt varázsolta elé. Elmosolyodott. Az öröm hatására a
szíve pumpálta a vért. Még hallotta, ahogy valaki kiabálja:
-Siess, siess, mert elvérzik! - Többre nem emlékszik, csak a kórházban
ébredt fel..
Nem is tudta hol van, hogy került ide. Egy fehér köpenyes férfi hajolt
fölé, körülötte kék köpenyben nők.
-Hogy van? - Érdeklődött hozzá hajolva....
Felelni akart, de nem jött hang a torkán, olyan gyengének érezte
magát. Szeme le---lecsukódott.
-Megmentettük az életét! - mondta a fehér köpenyes...
De miért?...Miért? Én nem akarok élni! - De csak a fejében
fogalmazódott meg a válasz, mert hangja nem volt.
Gyengének érezte magát és csalódottnak. A gondolatok, mint megkergült
nyáj, rohangáltak az agyában. Újra elkapta  a sírás. A könnyek
záporoztak a szeméből, eszébe jutott, hogy mi történt, miért került
ide. Szeme újra lecsukódott. Elájult.
Mikor újra magához tért, egy kék köpenyes nő ült az ágya mellett.
Szelíden simogatta a kezét, halkan duruzsolt neki...
-Semmi baj, kedves! - Csak erősödjön, ne is törődjön mással.
Jól esett ez a kedves hang, ahogy vigasztalta.
De egyre csak öt várta, hogy felhívja, hogy álmodta az egészet. De a telefon néma maradt.
Viszont a szeméből újra szivárgott a könny. Olyan gyengének érezte
magát. Szerette volna, ha békén hagyják, s aludni akart.
Szerencsére a nő elment. Aludhatott tovább.
Napokig feküdt, a seb lassan gyógyulni kezdett.
A lelke azonban nem. Olyan üresnek, kihaltnak érezte magát, mint egy letarolt téli erdő.
Pszichiátert hívtak hozzá. Semmi nem érdekelte. Nem engedett senkit
közel magához.
Neki ne turkáljanak a gondolataiban. Felügyelettel hazaengedték.
Vigyáznak rá éjjel-nappal.
Mogorva lett, senkihez nem szól már, lehervadt arcáról a mosoly, csak
éli rákényszerített életét.
Sápadt, vértelen arca fájdalomról árulkodik, szeme pedig elvesztette
csillogását. Önmagába fordult.
Senki és semmi nem érdekli, közönyösen telnek a napjai.