A házak kéményein itt-ott füst tör elő,
az utcát árnyékba fúlt páratenger mossa.
A hajnal tüzes színe szinte már perzselő,
a kitárt zsalukat feltámadt szél csapdossa.

A sár tócsáiba mélyre süppedve megy ő,
mintha cipőjével csúf életén tiporna.
Nyakában repked foszladozó selyemkendő,
alig látszik benne a megfakult cikornya.

Lelkében dúló vihar is elbánik vele,
s vadul veri őt a csattogó szél ostora.
Szörnyen felgyorsul a kapkodó lélegzete,
szíve úgy kalimpál, mint hangversenyzongora.

Könnyes arca, mit a hűs fuvallat leszárít,
a kínja nő, a sóhaja borzongással száll.
Minden fájó gondolatot kiűz, elhárít,
a fájdalom egyszer csak felhőként, - odébbáll.-

A hajnal kékes, s tűzpiros ingben vacogva,
nyomul beljebb a városba szemét dörzsölve.
A felkelő Nap vörös foltot vet ragyogva,
úgy fáj a csend, mintha lángja benne pörkölne.