Fantomkép

Halkan lépked a hajnali fényben,
A múltja kíséri a mozdulatát.
Hajdan egy képben, megleli éppen,
És elfojtja minden indulatát.

A kedvese hívja, a múltba taszítja,
Szerette volna őt látni talán.
Nem bátorítja, a sors se tanítja,
Elszomorítja a kép a falán.

Még hallani véli a szélben a dalt,
És csendben dúdol a távoli táj.
Egy jeges fuvallat mi szívébe mart,
Ennek őrzi a nyomait örökre már…

Bár „fantom” a képe, de megérti végre,
Amiben hitt, csak egy pillanat.
Sírna az égre, majd úgy esik térdre,
Megérti: neki más nem maradt…