Szakadék szélén

Két szememmel láttam, hogy boldogságod én vagyok…
Két szememmel láttam, ahogy szemeidben fény ragyog.
Szívemben éreztem, amikor az út végére értünk,
Fekete hó borítja az álmokat, amiért mind a ketten éltünk…

De most tiszta szívből elítéllek, ezt üvöltöm a világnak,
Mint fájó búcsúlevelet, úgy téged is tűzre dobnálak!
Égjen porrá minden szép, szálljon a füsttel, ami jó,
Soha nem hiányzott semmi más: csak néhány kedves szó.

Tán egy világ terhét nyomja tovább könnyeimnek súlya,
Ám nem a múltam, sem jelenem, csupán csúf jövőmet sújtja.
Mert nyomot hagynak az évek, és sebeket ejt Ő is,
Nem elég, hogy szemet vet Rád, megcéloz, és lő is!

Hát legyen! Tépjen, szakítson darabokra a kínzó fájdalom,
Lehunyom szemeim, s ha büszkén nem is, de erőn felül vállalom.
Mert csordogálnak perceink, suhan minden nesztelen,
Hidd el engem is csak anya szült, akkor még meztelen.

Megálmodott fürtjeidben eltemetem arcom,
Hogy ne is lássam elveszteni reménytelen harcom.
Elképzelném ölelésed, de napkeltével keresztre feszít a múlt,
Sáros cipőjével lelkembe tapos, de nekem nem jár szégyenfolt!

Fürdetnélek véredben, ha hagynál végre szeretni,
Megadnék én bármit, hogy lássalak még nevetni.
Nem ártanék soha neked, inkább lökj csak engem félre,
Aztán fuss el, menekülj! Mert magammal rántalak a végtelenségbe…