EGY ÁLOM TÖMLÖCÉBEN

A négy fal között:

- Drága kis Tündérem, szépséges virágszálam! Istenem, olyan régen vágytam már Rád, és most itt tarthatlak végre a karomban! Te vagy a legszebb, legcsodálatosabb kisbaba az egész világon…
Mit mosolyogsz? Mondjad, mit mosolyogsz Gyönyörűségem? Kineveted anyát, mert sír? Tudod miért sírok? Elmondjam Neked? Ám legyen! Bár alig fél órával ezelőtt még csak pocaklakó voltál, de biztosan meg fogod érteni!
Azért sírok Csöppségem, mert boldog vagyok! Bizony ám, anya örömében sír! Hosszú éveket vártam Rád, és most végre itt vagy velem! Látod drága kisfiam?
Ezért sír anya! Hosszú-hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy Te megszüless! És látod, anya majdnem kifutott az időből…
Nagyon büszke vagyok Rád, kis szőke hercegem! Olyan gyönyörű vagy, akár egy álom!
Úgy foglak Téged szeretni mindig is, ahogyan egy anya csak szeretheti a kisfiát! Sőt, annál még ezerszer jobban! Az óvodában te leszel a legszebb, legügyesebb, legaranyosabb kisgyerek, az iskolában pedig példamutató magatartásod, és tanulmányi eredményed fog különlegessé tenni…
Jól van, jól van! Tudom, hogy addig még nagyon hosszú időnek kell eltelnie, de én már akkor is előre látom, hogy minden anya engem fog irigyelni, mert ilyen csodálatos gyermeke van, mint nekem. Olyan nagyon büszke vagyok Rád, hogy nem is hinnéd!
Már megint csak mosolygunk? Megint kinevetjük anyát? Drága kis Tündérem, mit nevetsz megint? Jaj, de édes vagy Kicsikém, meg tudnálak zabálni!
Apa is nemsokára ideér, ő is nagyon büszke ám Rád!
Nemrég beszéltem vele, már úton van ide, hogy ő is megcsodálhasson!
Dolgoznia kellett, ezért nem ért ide időben, de már csak néhány percet kell várnod, és megismerheted az apukádat is!
A gyönyörű szép szemeidet egészen biztosan tőle örökölted. Úgy ám, apának tényleg nagyon szép szemei vannak! Te is már most olyan jóképű vagy, mint ő.
Nagyon szeretlek Drága Gyönyörűségem…



A falakon túl:

- Ő ki? – kérdezte a tanuló az intézmény igazgatóját.
- Ő Szatmári Bernadett. Negyvennégy éves. Már több mint két éve van itt. – hajtotta le a fejét az orvos.
- Mi történt vele? – kérdezte kíváncsian az ifjú titán.
- Az ő története számomra a legszomorúbb, legkegyetlenebb sorscsapás, amellyel valaha is találkoztam.
- Miért, mi történt? – türelmetlenkedett a tanuló.
- Amit most elmondok, azt én is a legközelebbi hozzátartozóktól tudom. Bernadettnek a legnagyobb álma, mindig is egy gyermek volt. Hosszú éveken keresztül próbálkoztak párjával, mire megfogant a Kicsi.
- Mi történt? – jött az újabb kérdés.
- A gyermek halva született. Természetesen már időben kiderült, hogy nincsen szívhang, de a hölgy mintha nem is vett volna róla tudomást. Ugyanúgy élte tovább a mindennapjait, mint a többi átlagos kismama. Nála is kiderült, hogy szellemileg belebetegedett, de elfojtotta. A legfurább az volt az egészben, hogy Bernadett a szülést követően mégis úgy tartotta karjában a Kicsit, és úgy beszélt hozzá, mintha élne. Az orvosok alig tudták elvenni tőle a babát, és egy szakértő is azonnal ott termett, aki azt javasolta, adjanak neki néhány percet a picivel. Később többen fogták le, hogy be tudják nyugtatózni, és elvegyék tőle a halott csecsemőt. Néhány nappal később a férje is elhagyta, s bár elméje tisztulni látszott, a sorozatos sorcsapásokkal nem birkózott meg, végül ide került…
- Miért fogja azt a párnát? – jött a tanuló következő kérdése.
- Azért, mert a gyermekét képzeli oda. A nap huszonnégy órájából több mint tizet tölt el így, hogy fogja a párnát, és dédelgeti, babusgatja, mintha a csecsemő lenne. Beszél hozzá, énekel neki, magához öleli.
- Jézusom… És ez egy így megy minden nap?
- Igen. Minden egyes napja így telik immáron két éve…