A végtelenbe visz egy földes út, Fejemre hamut szór gyengéden a Hold. Lágy dallamban a sötétség csak feszíti a húrt, Elnémul az élő, most sikítson ki holt.
Dögkeselyűk hada tépi darabokra emlékem, Ám minden hiába, nincs megalkuvás. Kővel dobálnám őket, de mindet elvétem, S a csillagokból látom, ahogy elér a teljes Pusztulás...
