A Kerekessel történt balhé után nem sokkal Krisztián már az igazgatói szoba ajtaja előtt várakozott.
A matematika óra után alig telt el öt perc, máris hívatták.
Egyáltalán nem lepte meg a dolog, a lehetőségekhez képest fel is készült az igazgatóval való beszélgetésre.
Unott tekintettel fürkészte az ajtón a táblát: Zsigmond György Iskolaigazgató.
A „Zsiga.”
Mindenki titokban csak így hívta őt.
Talán egy pillanatra el is mosolyodott, ahogy felelevenedtek benne a szóviccek a suli legelső emberéről.
Szigorú, és határozott ember hírében állt, ám ugyanakkor igazságos is volt az esetek többségében.
Krisztián egyre izgatottabbá vált, hiszen már Detti is értesült a történtekről biztosan, és amint lehetősége nyílik rá, kérdőre is vonja majd.
E gondolatok foglalkoztatták őt, amikor lassacskán nyílni kezdett az ajtó.
Magas, vékony testalkatú, ősz hajú férfi állt az ajtóban. Arckifejezése természetesen olyan szigorú, és kőkemény volt, hogy a legproblémásabb diák is berezelt volna tőle.
És az a mély karcos hang:
- Jöjjön be, Krisztián!
A fiú ekkor már kezdett elbizonytalanodni azt illetően, hogy megpróbál kedvesen elcsevegni a „főnökkel”.
- Üljön le oda! – mutatott az egyik székre Zsigmond. Krisztián helyet foglalt, majd leült az igazgató is.
Krisztián, mint egy megriadt kisnyúl, úgy lapított a kényelmesnek jóindulattal sem mondható ülő alkalmatosságban. Ekkor Zsigmond összekulcsolta ujjait, és hideg tekintettel, rezzenéstelen arccal így szólt:
- Elmesélné mi történt matematika órán?
- Természetesen, igazgató úr… - nyelt nagyot a fiú.
- Ha jól tudom, nehezményezte a dolgozata osztályzatát.
- Igen, ez valóban így volt… - felelt.
- Kerekes tanár úr elmondása alapján ön nemcsak trágár kifejezésekkel illette a történteket, de ennek tetejében tiszteletlen is volt vele szemben. Ön letegezte a matematika tanárát, aki immáron huszonkét éve itt dolgozik. Igaz ez?
- Igen, igaz. Elmondhatom, hogy nekem mi a meglátásom az üggyel kapcsolatba, igazgató úr? – kérdezte már kicsit kevésbé remegő hangon.
- Hallgatom.
- Az igazság az, hogy Kerekes engem kifejezetten utá…
- Kerekes tanár úr! – emelte a hangját Zsigmond, kihangsúlyozva a „tanár urat”.
- E…elnézést. Szóval Kerekes tanár úr engem kifejezetten utál, egyenesen ki nem állhat, és ezt az osztály is nagyon jól tudja. Sajnos a tantárgy sem az erősségem, tavaly is a tanár úr buktatott meg…
- Én most erre nem vagyok kíváncsi, ne térjen el a tárgytól, ha megkérhetem. – utasította helyre ismét Krisztiánt.
- Igen, megértettem…
- Akkor inkább kérdeznék, mert másképp nem megyünk sokra, úgy látom. Miből feltételezi, hogy Kerekes tanár úr szándékosan alulértékelte az ön dolgozatát?
- Erre a dolgozatra tisztességesen felkészültem, és vártam az eredményét is. Legalább egy közepesben reménykedtem, erre kaptam egy kettest, s amikor megtekintettem a padtársam dolgozatát, alig volt különbség a két teszt között, ám ő négyest kapott. Szerettem volna a tanár úrral beszélni ezzel kapcsolatban, de ő elhajtott, nem állt szóba velem. Közölte, hogy nem kíváncsi a szánalmas próbálkozásokra a jobb jegyért… - majd nagy levegőt vett ismét a fiú. Zsigmond láthatóan elgondolkodott egy kicsit, de utána tovább faggatózott:
- Miután „elhajtotta”, mi történt?
- Leültem, és elcsendesedtem. Tovább böngésztem a dolgozatomat, és újabb olyan megoldásokat találtam benne, amelyeket a padtársamnak kipipált, nekem pedig lepontozta, vagy egyszerűen áthúzta. Így újra megkíséreltem egy beszélgetést vele, ekkor már legalább ránézett a dolgozatra, majd mosolyogva közölte, hogy azért kettes, mert csúnyán írok…
- Igen, stimmel. Erre ön a következőket mondta a tanár úrnak, idézem. – majd elővett egy darab papírt a fiókból, és valóban idézni kezdte:
- „Kerekes, tudod mit mondok én neked, baszd meg? Én megtanultam írni, te meg tanulj meg olvasni!” – majd összegyűrte a cetlit, és válaszra várva szúrósan Krisztiánra nézett.
- Az igazság az, ho…
- Ezt mondta? – vágott bele ellentmondást nem tűrően Zsigmond.
- Igen, igazgató úr. Valóban ezt mondtam, nincs mit szépíteni rajta… - sütötte le szemeit Krisz, majd érezte, hogy elvörösödik az arca.
- Nézze Krisztián, én nem tudom, honnan veszi a bátorságot, hogy a tanárával így beszéljen, de nem is érdekel. Az effajta megnyilvánulásokra nem szoktam időt pazarolni, magát minősíti ezzel, és elhiheti, ez az iskola Pásztor Krisztián nélkül is iskola marad. Nincs szükségünk az ilyen botrányokra. Főleg úgy nem, hogy maga már nem is tanköteles, hiszen a tizennyolcadik életévét betöltötte. Ez egyedül a vezetőség hozzáállásán múlott, hogy most is itt van, itt lehet, itt tanulhat. Ért engem, ugye?
- Igen, értem. – mondta szomorúan. Meg volt győződve arról, hogy kiteszik a szűrét.
- Azonban azt is hozzá kell tennem, hogy értékelem az őszinteségét, és hogy nem nehezítette meg a dolgomat. Amióta ebbe az iskolába jár, talán egyetlen egyszer sem volt komolyabb fegyelmezési problémája, jól emlékszem?
- Igen, igazgató úr. Nem volt gond velem sohasem… - próbálta menteni a menthetőt bűnbánó képpel.
- Rendben van. Akkor két dolog. Az egyik: ezek után ezerszer meggondolja, hogy tanáraival szemben akár csak egy félreérthetőnek tűnő mondatot is mondjon, felemelje a hangját, bármi. Megértett?
- Igen.
- A másik: ebből a mostani kihágásból nem csinálok ügyet, ám a legközelebbi, legkisebb apróságért, pofavágásért, fegyelmezetlenségért azonnal elbocsátom az iskolából! Világos? – tárta szét kezeit Zsigmond.
- Igen. – bólogatott Krisztián.
- Rendben van. Ezek szerint megértettük egymást. Kerekes tanár úrral is fogok beszélni még a nap folyamán, és megtekintem én is a dolgozatot. Amennyiben önnek van igaza, megígérem, hogy találunk megoldást a problémára.
- Nagyon szépen köszönöm, igazgató úr! – mosolygott elégedetten Krisztián.
- Rendben. Most pedig menjen, mindjárt kezdődik a következő óra. Figyeljen oda magára! – figyelmeztette még egyszer Krisztián.
- Igen, megértettem. Nem lesz több probléma. Viszontlátásra, igazgató úr! – majd felállt a székből, és kiment a szobából.
Kezei még mindig remegtek egy kicsit, és homlokán is sűrűn gyöngyözött a veríték.
Testnevelés óra jön, nem árt sietni az öltözőbe…

folyt.köv.