Percekkel később mind az igazgató irodájában voltak. Az orvosra immár nem volt szükség, Kollár úgy tűnt rendbe jött.
Négyük közül egyedül Oláh Robin nem volt sérülés.
Krisztiánnak a szeme alatt vérzett, Kollárnak az orrnyerge, Váradi pedig szintén az orrát borogatta.
Zsigmond igazgató úr roppant ideges volt a balhé miatt, Krisztiánra pedig különösen mérges volt.
Nem is túl jó dolog alig fél óra elteltével kétszer is a dirinél landolni balhék miatt.
Ezúttal mind a négy delikvens ott állt az igazgató előtt lesütött szemekkel.
- Akkor megkérdezném: Mi történt az öltözőben? – kérdezett nagyon harapós hangulatban Zsigmond.
Válasz azonban egyikük részéről sem érkezett. Ahogy az igazgató csak várt és várt, egyre inkább fogyott a türelme.
- Egyáltalán ki ütött kit? Legalább ezt árulják már el! Nem hallom a válaszokat! Még most sem hallok egy szót sem! – mondta, majd végignézett négyükön, és kivárt egy kicsit.
Kollár, ha akarja, megtehette volna, hogy elmondja az igazgató előtt a tanárnő és Krisz viszonyát, de nem tette.
Krisztián pedig tisztában volt vele, hogy miért nem teszi. Az nem elég „ütős”, nem biztos, hogy mindenki megtudja. Ez pedig így nem ér semmit számára.
Azt akarja, hogy fájjon Krisztiánnak is, és a tanárnőt is kellőképpen megalázza.
Így inkább csendben maradtak mind.
Krisz szíve szerint kitálalt volna, hogy hárman megtámadták őt, de akkor az igazgató feltette volna a kérdést: „Miért?”
És arra neki válaszolnia kellett volna, amit nem lehet. De ha már úgyis mindegy?
Kollár tutira nagy showműsort akar csinálni ebből, és  ő ez ellen semmit nem tehet azon kívül, hogy felkészíti Dettit lelkileg.
- Senki nem mond nekem semmit? – kérdezett újra Zsigmond. – Nekem jó! Itt állnak véres fejjel hárman, és senki nem szól egy szót sem. Hát legyen. Nekem erre nincs időm. Mind a négyen számítsanak a fegyelmi eljárásra. A szülőket a holnapi nap folyamán kiértesítem. És most Pásztor kivételével mindenki menjen a dolgára! – adta ki az utasítást. Így is lett. Kollár, Oláh és Váradi elhagyták a szobát.
Krisztián pedig egymaga maradt az igazgatóval. Zsigmond ezek után sem vett vissza a lendületből:
- Most azonnal elmondja nekem, igaz?
- Mit? – emelte fel fájó fejét Krisz.
- Mégis mit gondol, mit kéne elmondania?! – kiabált Zsigmond.
- Sa… sajnálom, igazgató úr. – mondta halkan.
- És mégis mit sajnál?
- Azt, hogy nem mondhatom el…
- Jól értettem? Nem mondhatja el? Mi az, hogy nem mondhatja el? – vörösödött Zsigmond feje.
- Csak… egyszerűen csak nem mondhatom el… Sajnálom… Kérem… Elmehetek? – fogta szinte könyörgőre Krisztián.
Zsigmond elgondolkodott egy kicsit, majd így szólt:
- Elmehet. És én is sajnálom, de ebből a csávából már nem tudom kihúzni. Az ön számára sokkal hátrányosabb lesz ez a fegyelmi. A viszontlátásra! – intett az ajtó felé ellentmondást nem tűrően Zsigmond.
Krisztián könnyeivel küszködve indult el a mai napon már másodjára ugyanazon ajtó felé, ám ezúttal utána szólt Zsigmond:
- Várjon! Kérdeznék még valamit!
- Igen? – fordult vissza Krisztián.
- Ki ütötte meg úgy Kollárt, hogy az majdnem ott maradt?
- Én, igazgató úr… Én ütöttem… - mondta csendesen Krisztián.
- Értem. – nyugtázta csalódottan Zsigmond. – Most már mehet!
Miután elhagyta az irodákat, a folyosó végén Kollár Feri várta.
Krisztián határozott léptekkel közelített a srác felé, majd megálltak egymással szemben, és mélyen a másik szemébe néztek:
- Van valami mondanivalód a számomra? – kérdezte Kollár ezúttal nyugodt hangon.
- Eltekinthetünk tőle. Nem köptem a Zsigának, ha erre gondolsz. Miért is tettem volna? Hiszen te úgyis nagyobb durranást akarsz ebből az egészből, nemde?
- Valóban. És mivel kis híján kinyírtál, még inkább el akarlak takarítani. Sokkal fájdalmasabban…
- Rendben. Tedd, amit tenned kell. Nem teszek ellene semmit, nem is tudnék. De utána garantálom, hogy olyan háborút kapsz, amelyet még évek múlva is megemlegetnek ebben a tetű iskolában. Készülj, Kollár… - mondta, majd faképnél hagyta őt…

folyt. köv.