Oly hosszú az út, míg könnyeim államig csorognak,
S ha forró aszfaltot érnek, utána tábortűzként lobognak.

Nyomot hagyok magam után, az esélyt én megadom,
Ha egyszer netán megtalálsz, a küzdelmet én feladom!

Istenem, ha tudnám! Tudni akarom, tudni, tudni, tudni!!!
Tégy végre az ösvényre, honnan nem kell többé futni!

„Igazságtalan az élet!” Nagy betűvel falra vésem soromat,
Számold eme perctől, VILÁG! Innen görgesd koromat!

Patyolattá mosott lelkem nem is volt tán soha,
Ha mégis tettem bármi jót is, már benőtte a moha

Mindenható Isten! Öld meg az érzéseim, legyek hideg szikla,
Szívem ne lobbantsa lángra többé apró csalfa szikra!

Ha egy reggel arra ébredünk, hogy megszűnik a világ
Nem én leszek, MEGESKÜSZÖM, ki segítségért kiált!

Hosszú lesz az út amíg, a búcsúcsókig elérünk,
Rövid lesz a néhány perc, míg a kapualjban időzünk.

A te szemedben fény ragyog, az enyémben a pusztulás,
Sokszor ismert érzés ez, STATISZTIKA, semmi más.

Lehetnék az álmod is, vagy lehetnék az ébredés,
Lehetnék az IGAZSÁG is, de nem vagyok csak tévedés.

Boldogságba ránt rossz döntések égig érő sora,
Elringatnak, s szeretnek, majd hirtelen szállnak tova.

Így szerelmünknek temetésén meztelenbe öltözök,
Bőrödbe vésve én leszek majd oltalmazó ördögöd.

S míg fájó jelenemből nem tágít a múlt,
Megszokom a gondolatot: még hosszú lesz az út…