Krisztián kihúzta magát, és besétált a szobába. Első pillantásra sem volt már szimpatikus neki a kajánul rá vigyorgó nyomozó. Közben Zsigmond irányába is terelte a tekintetét, aki mintha azt sugallta volna neki: „Vigyázz, ez egy szemétláda.”
- Jó napot kívánok! Pásztor Krisztián vagyok! – mutatkozott be illedelmesen.
- Szevasz! Ülj le! – kezdte szokásos stílusban a nyomozó – Én Lendvai Zoltán vagyok, ez meg itt Kovács Gabriella. – bökött fejével „alattvalója” irányába.
Krisztiánt is meglepte a dolog, de nem időzött rajta sokáig, mert Lendvai folytatta is kéjes vigyorral a száján:
- Jó kötésű gyerek vagy. Gyúrsz?
- Néha azt is. – válaszolt.
- Szóval „néha azt is.” Értem. És mit szeretsz csinálni még?
- Focizni, kézilabdázni, néha teniszezem, és úszok.
- Ó, ez pompás! Ragyogó! Hallotta Gabriella? Egy kibaszott sportőrült zsenivel van dolgunk! – kiáltott fel. Krisz egyre kellemetlenebbül érezte magát. Tudta jól, mire megy ki a játék.
- A balhét szereted?
- Milyen balhét?
- Hát a balhét! Szoktál olykor bunyózni? Hallom vén diák vagy már, nem szereted terrorban tartani a fiatalabbakat?
- Nem, uram. Egyáltalán nem vagyok ilyen. – válaszolt meglepetten Krisz.
- Nem is ajánlom ám! Jó gyerek vagy?
- Általában igen.
- És milyen az, amikor nem?
- Ne haragudjon, kérem, de nem tudom, mire céloz…
- Hát arra, hogy olykor azért elküldenéd-e melegebb éghajlatra a tanáraidat, netán kedvet kapsz-e egy kis bunyóhoz a testnevelés óra előtt?
- Olykor igen! – mosolyodott el Krisz. Ha kicsit későn is, de rájött, hogy taktikát kell váltania. Erre a válaszra aztán mind a hárman felfigyeltek. Lendvai pár másodpercig nem szólalt meg, csak mélyen a fiú szemébe nézett, majd kolleganője felé fordult.
- Gabriella, hozzon nekem a büféből egy kávét. Két cukorral, tej nélkül. És siessen, nehogy már nekem kelljen jegyzetelni! – utasította a nőt, aki engedelmesen felállt a székből, és egyetlen rossz szó nélkül elindult a büfébe.
Zsigmond meglepetten, némán figyelte Krisztiánt. Sejtette, hogy ez a beszélgetés innentől kezdve a nyomozónak sem lesz egy leányálom.
Lendvai feltette szemüvegét, és folytatta:
- Szóval olykor azért belefér egy-egy bunyó, igaz?
- Olykor…
- Kemény gyerek vagy?
- Nem tudom, pankrátorral még nem verekedtem.
- De Kollár Ferivel igen, ugye?
- Valóban összekaptunk pár napja. És amint látja az arcomon, én sem úsztam meg zúzódások nélkül. – mutatta az arcát Krisz.
- Büszke vagy a sebeidre? Macsó vagy tőle?
- Nem tudom, kérdezze meg a diáklányokat. – vigyorgott Krisz.
- Te ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek, vagy mit ne! – váltott komoly tekintetre Lendvai.
- Elnézést kérek. – mondta gúnyosan Krisz. A nyomozó ekkor felkelt a székből, és sétálni kezdett a szobában körbe-körbe, hátratett kézzel.
- Szóval te voltál a második, aki holtan látta Kollárt, igaz?
- Igen, uram.
- És milyen volt?
- Micsoda?
- A látvány.
- Borzalmas.
- Tiszta vér volt minden mi?
- Igen, uram.
- Tudod, hogyan halt meg?
- Leszúrták?
- Így is fogalmazhatunk. Azonban helyesebb a „megszúrkálták” kifejezés. Milyen volt az arca, mikor megtaláltad?
- Hát…Nem is tudom…
- Nyitva voltak a szemei?
- Igen.
- De nem pislogott, ugye?
- Nem, uram.
- Tudod, miért nem pislogott? – ízléstelenkedett továbbra is.
- Gondolom azért, mert már nem élt…
- Pontosan, fiú! Látom, vág az eszed! – vigyorgott. – És miért verekedtél vele össze az öltözőben?
- Mert volt egy kis nézeteltérésünk.
- És mi volt az?
- Ahhoz semmi köze!
- Krisztián! – kiáltott rá az igazgató figyelmeztetésül.
- Tévedsz kisfiam! Nekem több közöm van hozzá, mint az anyádnak, meg az apádnak! Szóval miért verekedtetek össze?
- Egy lány miatt. – válaszolt kelletlenül Krisz.
- Melyik lány miatt?
- Németh Klára. Az osztálytársunk. Ő volt itt benn előttem, ha jól tudom…
- Én is nagyon jól tudom, nem kell emlékeztetned. Te csak a kérdésekre felelj! Megértetted?
- Meg. – vágta a fejeket a fiú.
- Okos gyerek vagy te. Szóval mi volt az előzménye ennek?
- Kollár régóta szeretne járni Klárával, és a fejébe vette, hogy ez miattam nem sikerül neki. Azt gondolta, van köztünk valami.
- És jól gondolta?
- Nem. Semmi sincs köztünk. – füllentett félig.
- És ebből alakult a verekedés?
- Igen. Sértegetni kezdett, és összeugrottunk.
- Ki ütött először? – jött a várt kérdés.
- Én voltam. – vallotta be.
- Értem. – nyugtázta, miközben megérkezett Gabriella is a kávéval.
Lendvai magához vette a poharat, majd újra leteremtette a nőt.
- Brazíliából hozta a kávét?
- Nem uram, de sokan voltak a büfében…
- Mégis mit gondol, dísznek van a jelvénye? Nem tud utat törni sem vele egy nyamvadt büfében? – piszkálta, miközben valaki bekopogtatott, majd nyílt is az ajtó. Az egyik rendőr volt az:
- Nyomozó úr, tudna jönni egy pillanatra?
- Természetesen. Ez a kávé úgyis szar! – mondta, majd a kukába dobta a kávét, és kiment.
Közben az igazgató is átment egy másik szobába. Krisztián a búslakodó Kovács Gabriellára nézett, és halkan megszólította:
- Elnézést, hölgyem!
- Tessék? – nézett fel a nyomozónő meglepetten.
- Ne haragudjon, tudom, semmi közöm hozzá, de… Miért hagyja, hogy ez a gyökér így beszéljen magával?
- Na de mégis mit képzel? Hogy merészeli ezt? – döbbent meg a lány.
- Kérem, ne értsen félre, egyszerűen csak… Mindegy, nem érdekes. Ne haragudjon… - dőlt vissza a székben visszavonulót fújva Krisztián.
Gabriella is írogatott utána valamit, miközben rendesen elgondolkodott a fiú kérdése hallatán, és szíve szerint elbeszélgetett volna vele. Jól esett neki a dolog, de nem állhat le csak úgy csevegni egy vélt gyanúsítottal. Mert ő már tudta, hogy Lendvai minden bizonnyal rá fog szállni a srácra.
Már most megpróbálta kikészíteni, de eddig jól állta a sarat az ifjú.
Percekkel később visszaért Lendvai is, de gyorsan rövidre zárta a nem túl tartalmas beszélgetést:
- Te most elmehetsz. De fogunk még beszélgetni. – mutatott Krisztiánra, aki engedelmesen felállt a székből, és elhagyta az igazgatóit.
A fiú távozása után Lendvai leült Zsigmonddal szembe, majd az igazgató egyenesen rákérdezett a lényegre:
- Mi a véleménye nyomozó úr?
- Pásztorról?
- Ki másról? Naná, hogy róla!
- Először is szeretném, ha ettől a perctől kezdve minden tanár nagyobb figyelmet szánna rá. Figyeljék a viselkedését, a környezetét, mindent. Biztosan változni fog néhány dolog a fiú életében innentől kezdve. Egyelőre békén hagyom, de valamiben biztos vagyok!
- Éspedig? – érdeklődött Zsigmond.
- Vaj van a füle mögött. Ez egyértelműen látszik. Ugyanakkor megfontolt válaszokat ad, helyenként pimasz, és nem könnyű bevinni az erdőbe.
Figyelte a viselkedését, miközben „burkoltan” provokáltam, helyenként pedig gúnyoltam? Le se szarta az egészet. Nem szívbajos a kölyök, mégis kiáll magáért. De biztos, hogy valami sántít nála. Ez nem is lehet kérdés. És én meg fogom találni, hogy mi az. Ki fogom szedni belőle…

folyt.köv.