27.

Krisztián a tervnek megfelelően az utolsó óra után edzett egy kicsit, majd a tusolást követően észrevétlenül „beköltözött” a Keleti szárny egyik mellékhelységébe.
Magára zárta az ajtót, lehajtotta az ülőkét, és megpróbált pihenni egy kicsit, hogy így gyorsabban teljen az idő estig.
Egy aprócska kis zavaró tényezővel azonban nem számolt a fiú, s ez a kis „szépséghiba” Marika néni volt, a takarító.
Krisz ijedtében majdnem szívinfarktust kapott, mikor a tekintélyes termetű nénike feszegetni kezdte a bezárt ajtót.
- Mi a rosszseb van ezzel a nyavalyával már?! – elégedetlenkedett mérgesen.
Krisztián még nagyon levegőt sem mert venni. Hátha az öreglány megunja a dolgot, és annyiban hagyja.
- Van itt valaki? Hahó! – dörömbölt még pluszban az ajtón.
A fiú egyre idegesebbé vált, majd jött a megnyugtató mondat:
- Na mindegy! Ennyivel kevesebbet kell melóznom. Majd a Sanyi megcsinálja holnap ezt a fránya zárat. – beszélte meg magával a dolgokat Marika néni.
Krisztián fellélegezhetett, ezt megúszta.
Kicsit el is mosolyodott talán, hogy ilyen vicces kis helyzetbe került.
Mindenesetre, ha Marika néni megjelent, akkor már közel a zárás ideje.
Alig másfél órával később lekapcsolták a lámpákat, és az utolsó ember is elhagyta az épületet.
Krisztián még várt azonban egy fél órácskát, majd akcióba lépett.
Táskáját a mosdóban hagyva zseblámpájával útnak indult, hogy keressen valamit, amiről valójában fogalma sincsen, hogy létezik-e, vagy egyáltalán sikerülhet-e megtalálni.
Mégis az volt az érzése, hogy talán neki, aki minden nap ott van az iskolában, esetleg feltűnhet valami szokatlan, amit a nagyképű rendőrök semmisnek véltek, vagy egyszerűen észre sem vették.
Magányos farkasként sétált a kihalt épületrészben a labor irányába, ahol Kollárt megtalálták.
Minden egyes lépése visszhangzott a folyosón, furcsa volt neki ez a fajta egyedüllét.
Lényegében övé most az egész iskola. De a Keleti szárny mindenképpen.
Az elátkozott Keleti szárny.
Lámpája nem rendelkezett túl nagy fényerővel, éppen csak arra volt jó, hogy Krisz ne akadjon bele folyton a rendőrségi szalagokba, amikkel az egész Keleti épületrészt teleaggatták.
A labor ajtajához érve Krisztián nagylevegőt vett, majd benyitott.
Hirtelen újra eszébe jutottak a borzalmas emlékek arról a reggelről, amikor ő állt ugyanott, és már csak az élettelen testet találta meg.
Kollár a rendőrség által körberajzolt formában most is jelen volt a terem padlóján.
Krisz hosszasan nézegette a vonalakat, majd kissé búskomoran a tanári asztalhoz sétált.
Fogalma sem volt még, mit keres, csak hevesen nyitogatni kezdte a fiókokat szájában tartva az elemlámpát.
Bőszen szórta ki a papírokat egészen addig, amíg valami apró kis neszelés fel nem keltette a figyelmét a folyosóról.
Ijedten az ajtó felé irányította a lámpa fényét. Pár másodpercig folyamatosan megvilágította a folyosó egy kis részét.
A következő pillanatban egy gyorsan elsuhanó árnyat vélt felfedezni a lámpa fényében.
Ijedtében hátraugrott, még a lámpa is kiesett a kezéből.
Egyre szaporábban vert a szíve, hangosan kapkodni kezdte a levegőt.
Nincs egyedül.
De ki lehet még itt? Lehet, hogy csak az egyik dolgozó maradt benn tovább?
Vagy egyszerűen csak elképzelte az egészet?
Elvégre az is lehet. Ilyen helyzetekben az ember könnyedén „lát” olyan dolgokat, amelyek valójában nincsenek is ott.
Krisztián apránként összeszedte magát, s ezzel együtt minden bátorságát.
Újra kezébe vette a már-már csak pislákoló lámpát, s óvatosan elindult a labor ajtaja felé.
A folyosón végigtekintve természetesen egyetlen árva lelket sem látott, de még csak egy odabenn ragadt légy zümmögését sem lehetett hallani.
Emlékei szerint a táskájában akadt néhány ceruzaelem, ami alkalmas lehet arra, hogy életet leheljen a zseblámpába.
Határozott léptekkel elindult a mellékhelység felé, miközben talán el is vetette annak a lehetőségét, hogy nem egyedül tartózkodik az épületben.
Amint azonban a „rejtekhelyére” ért, tátva maradt a szája a döbbenettől:
A táskájából minden könyve, füzete, cetlik, tollak, és egyéb kellékek elszórtan hevertek a mosdóban, ráadásul az eddig becsukott összes ajtó tárva nyitva volt.
Krisztián minden porcikája megremegett a félelemtől.
Még mielőtt azonban bármit apró kis gondolatféleség eszébe jutott volna, recsegni-ropogni kezdtek a hangosbemondók az iskolában.
Egyszerre az összes bemondó vészjósló károgásba kezdett, majd kisvártatva egy eltorzított, felismerhetetlen hang szólalt meg az irodák mélyéről:
- Szervusz Krisztián! Most aztán rendesen megleptél, nem vitás! Ám vakmerőséged könnyedén az életedbe is kerülhet. Mi tagadás, téged is Kollár sorsára szántalak, de nem éppen most. Tehetsz bármit, mindenképpen meghalsz te is, de minek siettetni ezt annyira? Elébe mész a halálnak? Itt maradsz éjszakára? Bátor, ám ostoba cselekedet ez tőled. Néhány perce még magam sem hittem a szememnek, amikor előbújtál a mosdóból, de amikor a labor felé közelítettél, rájöttem, nem álmodom. Ez maga Pásztor Krisztián! De most turbózzuk fel kicsit ezt az éjszakát! Te pontosan tudod, hogy hol tartózkodom. Tudod, hol van ez a bizonyos mikrofon az iskolában. Mindent tudsz. Lássuk, elég bátor vagy-e idejönni… - fejezte be mondandóját az eltorzított hang.
Pásztor Krisztián leforrázva guggolt a Keleti szárny vécéjében. Sok ideje nem maradt a döntésre. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, most már bizonyos: Nincsen egyedül ezen az éjszakán. Ami viszont a nagyobb problémát jelentette, hogy a másik illető nem más, mint Kollár gyilkosa…

  folyt.köv.