29.

Krisztián pokoli fejfájással ébredt. Szemei alig-alig nyíltak ki, és emlékei is még messze jártak a veszélyes éjszakát követően.
Roppant kényelmetlen helyzetben volt, hiszen lényegében ülve „aludt.”
Majd ahogy egyre inkább bevillantak előtte az éjszaka képei, hirtelen megrémült: Hol lehet most vajon?
Meglepődve tapasztalta, hogy sem a kezei, sem a lábai nincsenek összekötözve, tehát senki nem tartja fogva talán.
A táskája is ott hevert mellette egy szűkös kis helységben.
Jó néhány percbe tellett, mire ráébredt a valóságra: egy mellékhelységben van ugyanúgy, az iskolában.
Felmerült benne a kérdés: Talán álmodta volna az egészet?
Azonban ezt a feltételezést gyorsan elvetette, ugyanis jókora dudor éktelenkedett a tarkóján, melyen egy kis megszáradt vér is fellelhető volt.
Azonban nem a Keleti szárny vécéjében ült, hanem az iskola egy másik részében tartózkodott.
Pontosabban ide hurcolták azok után, hogy leütötték.
Az órájára pillantott, amely közel negyed kilencet mutatott már.
Az első óra javában zajlik, de össze kellene szednie magát.
Hirtelen felpattant, majd valósággal „kirongyolt” az ajtón.
Az elé táruló látvány azonban gyorsan megtörte a kezdeti lendületet.
A fülkével szembeni mosdó tükrére a következő sor volt „felírva” talán szappannal:
„Még nincs vége”
Krisz dühösen összeráncolta szemöldökét. Ezúttal nem az ijedtség, hanem a düh kerítette hatalmába.
Hevesen törölgetni kezdte a tükörre írt mondatot, majd kissé óvatosan, de kilépett a folyosóra.
Néhányan lófráltak ugyan a folyosókon, de a többség már rég órán volt.
Krisztián is úgy döntött, ha kicsit késve is, de besétál Kerekeshez matekozni.
Amint megiramodott volna a terem irányába, a már túl jól is ismert hangosbemondó újra megszólalt. Egy pillanatra kiverte a víz a srácot, de gyorsan rádöbbent, hogy ez már maga a titkár. A mondandója azonban nem kecsegtetett sok jóval:
„Figyelem! Pásztor Krisztián tizenegyedik osztályos tanuló azonnal menjen az igazgatói irodába!”
- Remek! – bosszankodott, majd kicsit kényelmesebb tempóval elindult az említett, és immáron jól ismert szoba irányába.
Már csak lépések választhatták el, amikor megcsörrent a mobiltelefonja.
Előkotorta a zsebéből, majd a kijelzőn ragadt a szeme: „Klári.”
Ám még mielőtt felvehette volna, kinyílt az igazgatói ajtaja, majd Lendvai lépett ki rajta.
- Kit hív?! – förmedt rá.
- Nem tűnik fel, hogy engem hívnak, főnök? – gúnyolódott.
- Ki az?!
- A lelki segélyszolgálat. Megszakadtunk az előbb. – viccelődött továbbra is, majd kinyomta a telefont.
- Jól van, fiú! Hamarosan szükséged is lesz rá! Indulás befelé! – parancsolt rá Lendvai újfent tegeződve, Krisztián pedig engedelmesen befáradt a szobába.
Természetesen a csendes Kovács Gabriella is ott volt az asztalnál, ám Zsigmond igazgató nem.
- Ülj le! – nyomta le a vállát a székre Krisztiánnak.
A főnyomozó is helyet foglalt Gabriella mellett, majd néhány percnyi némaság után, valamivel higgadtabb, de ugyanolyan önelégült pofával folytatta Lendvai:
- Örülsz, hogy látsz?
- Mindig örülök magának főnök!
- Valóban?
- Persze! A legutóbbi találkozásunk óta is többször felsírtam álmomban, olyannyira gyötört a hiánya! – vigyorgott a fiú.
- Vigyorogj csak, te kis rohadék! De ígérem, hamarosan letörlöm a mosolyt a pofádról!
- Máris sikerült…
- Ki ölte meg Kollárt?
- Maga sosem adja fel? – kínlódott már Krisztián.
- Ki ölte meg Kollárt? – ismételte.
- Most megint bökjek?
- Bökjön.
- Szerintem maga volt.
- Ki ölte meg Kollárt? – már tagolta a szavakat Lendvai. Látszott, hogy fogytán a türelme.
- A kurva életbe, nem tudom! – húzat fel magát már a fiú – Kurvára fogalmam sincs, hogy ki tette! Nem képes felfogni? Hölgyem, ön is szólaljon már meg! – kérlelte Kovácsot, de ő némán bámult maga elé.
- Kussolsz! – üvöltött a nyomozó. – Ez az utolsó esélyed, hogy használható választ adj! Különben kitaposom a beledet, megértetted? – fenyegetőzött.
- Meg…
- Miért ölted meg Kollárt? – jött a nem várt kérdés. Nyugodt hangon, elégedett vigyorral.
- Hogy ééééén??? – mutatott magára a srác tágra nyílt szemekkel.
- Mit szólnál hozzá, ha behívnánk valakit? – váltott témát Lendvai.
- Mi ez, valami elcseszett showműsor?
- Jöhet! – kiabált az ajtó irányába a nyomozó, majd belépett Klári.
Krisztián abszolút kezdte elveszteni a fonalat, miután pedig a lány is helyet foglalt, Lendvai folytatta:
- Kisasszony, nem akarok én semmi rosszat. Nem harapok, elhiheti! – mosolygott nyájasan a lányra, aki kissé meg is volt rémülve. Feltehetően fogalma sem volt arról, mit keres most itt.
- Elbeszélgetne velem egy fél percet Klárika? Nem zavarja ez a fertő itt maga mellett? – utalt Kriszre.
- Hé! – vágott bele sértődötten a fiú.
- Pofádat befogtad! – nézett rá szigorúan Lendvai, majd újra Klárival foglalkozott:
- Elnézést kérek! Szóval válthatunk pár szót úgy, hogy Pásztor is itt van?
- Pe…persze… Miért ne?
- Rendben van! – dörzsölte a tenyerét – Szóval! A kérdésem a következő lenne: Biztos ön abban ifjú hölgy, hogy mindent elmondott a Kollár gyilkossággal kapcsolatosan, amit csak tudott?
- Igen.
- Remek! Egészen biztos, hogy egy pillanatig sem falazott az ön mellett ülő Pásztor Krisztiánnak a gyilkossággal kapcsolatos kérdések felmerülésekor?
- Igen! – vágta rá a lány újra.
- Nagyon jó! Tisztában van ön azzal, hogy amennyiben hazudik, vagy elhallgat valamit, azt a törvény bünteti?
- Igen, igen, igen! – ismételte a lány.
- Jó. Akkor mindössze ennyi lett volna a kérdésem. Ez egy amolyan utolsó lehetőségecske volt. – mondta. Krisz és Klári fél szemmel egymásra néztek, halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik már megint.
Mit tervezhet vajon Lendvai?
- Pásztor! – szólította.
- Igen, főnök?
- Mi van akkor, ha azt mondom, van egy tanúnk…
- És mégis mire tanú?
- Arra, hogy maga halálosan megfenyegette Kollárt az öltözőbeli verekedés után. És ami még jobb, hogy ez az illető látni vélte magát a gyilkosság reggelén is a Keleti szárnyban, a kémia labor előtt!
- És? Akkor most dobjak hatost golyóval? Persze, hogy láthattak, mivel én találtam meg, ott voltam vécén…
- Tévedés, fiú! Az illető egész pontosan megmondta az időpontját, amikor magát besurranni látta a laborba. Majd nem sokkal később elszabadult a pokol…
- Most viccel velem? – érezte Krisz, hogy valami nagy baj készülődik.
- Nem én!
- Ez egy faszság! Ki az, aki ezt állítja? Hazugság az egész!
- Az volna? Hát akkor elmondanám, hogy ő is itt várakozik az ajtó előtt. Meghallgatjuk őt is! Bejöhet! – kiáltott ki Lendvai…

Folyt.köv.