34.

Krisztián a menedékül szolgáló kis lakás konyhájában ült.
Már este hét óra is elmúlt, ő pedig egy rongydarabbal a vállán éktelenkedő mély sebről törölgette a még most is szivárgó vért.
Rossz bőrben volt a srác, hiszen a régóta gazdátlan lakásban se normális élelem, se innivaló nem volt.
Tehetetlenségében egyre inkább játszott a gondolattal, hogy talán fel kéne adnia magát, de akárhányszor ez bevillant a fejébe, mindig el is vetette.
A nagyobb bajt azonban az jelentette, hogy fogalma sem volt arról, hogyan tovább?
Fájdalmai nem múltak, de így is csak arra tudott gondolni, hogy bizonyítania kell ártatlanságát.
A konyhában ücsörögve döbbenten meredt maga elé. Hogyan borulhatott így fel minden az életében egyik napról a másikra?
Gondolatai közepette azonban halk motoszkálásra lett figyelmes a bejárati ajtó irányából.
Fogalma sem volt róla, vajon zárva van-e az ajtó egyáltalán.
Nem maradt ideje saját kérdése megválaszolására, hiszen a következő pillanatban hallotta, amint fordul a zár, és már nyílt is az ajtó.
Krisztián fel akart ugrani, de erre már nem volt lehetősége:
- Fel a kezekkel! – jött az ellentmondást nem tűrő parancs egy ismerős női hangtól.
A srác engedelmesen felemelte kezeit, majd várt, amíg előlép a sötét előtérből a konyhába a váratlan látogató.
Nem is kellett várni néhány másodpercnél többet.
Fegyverrel a kezében Kovács Gabriella lépett ki a fényre. Krisztián szemei kikerekedtek, amint a nőtől szokatlanul szigorú tekintettel találkozott.
Egyértelmű volt, hogy ez nem az a Kovács kisasszony, akivel párszor már összefutottak az iskolában.
- Jó estét, főnökasszony! – erőltetett némi vigyort a srác. – Honnan van kulcsa ide?
- A portáról a pótkulcs, ha érdekli. Üljön le! Kezeket hátratenni! – mondta meggyőzően, majd az engedelmes fiúhoz sétált, és a pillanat tört része alatt a székhez bilincselte őt.
- Ejha! Finoman, kérem! A vállam…
- Pofa be!
- Nocsak! Ilyen nagyot fordult a világ, amióta nem találkoztunk? Lendvai gyorstalpaló tanfolyamot tartott önnek, vagy mi? – gúnyolódott Krisz. – Apropó! Hol van a gazdi? – utalt a főnyomozóra.
- Ő nincs itt. – válaszolt a nő, miközben egy széket húzott el az asztaltól, és leült a sráccal szemben.
- És miért nincs? – érdeklődött.
- Mert nincs szükségem egy ilyen nagyképű bunkóra. Ráadásul erről a kis akcióról senki nem tud semmit. Így már világos?
- Nem egészen. Maga most Lara Croft-ot játssza? Hős akar lenni, vagy mi? – ráncolta szemöldökét a fiú.
- Ebből elég! Beszélgessünk!
- Rendben. Újabban úgyis magányos voltam. Az ember mindig örül a jó társaságnak, nemde?
- Miért segített magának a lány az iskolában? – tért a lényegre.
- Nem tudom. Semmi oka sem volt rá. Sőt, azt hittem szíve szerint meg tudna ölni…
- Mégis nekem ugrott, hogy maga szökni tudjon. Miért vállalta be ezt a kockázatot?
- Talán, mert ő tudja azt, amit maguk nem!
- Éspedig?
- Azt, hogy ártatlan vagyok! – mondta keményen a srác, miközben mélyen a nő szemébe nézett.
- Csakugyan? – kérdezett vissza ironikusan Kovács.
- Klári tudta, hogy Laci hazudik! Ez nem is kérdés! Az a beszari kis görény valamitől rettenetesen összefoshatta magát, ha szemrebbenés nélkül valótlan dolgokat állított!
- Ki kényszeríthette erre?
- Fogalmam sincs. Gondolhatnék akár Oláhra, vagy Váradira. Elvégre ők Kollár legjobb haverjai, más nem jut eszembe…
- Ez túl kézenfekvő lenne! – gondolkodott a nő.
- Úgy gondolja?
- Úgy. Persze ettől még nem lehet kizárni, hogy van valami közük hozzá, de én nem hinném.
- Nekem mindegy, mit hisz! – kapta fel a fejét a srác. – Csak kérem, árulja már el, mit keres most itt? Egyáltalán, hogyan talált meg? Vagy mit akar most tenni?
- Megtalálni nem volt olyan nagy ügy. Sok olyan dologhoz hozzáférek, amihez Lendvai nem, vagy esetleg elsiklik fölötte. Attól, hogy a lakás nem a családja nevén van, még sikerült visszavezetnem a szálakat. Tud még valaki erről a helyről?
- Nem. Csak mi ketten. De, hogy érti azt, hogy amihez maga hozzáfér, ahhoz Lendvai nem? Elvégre ő a főnök, nemde?
- Erről majd később! Most van valami, ami sokkal fontosabb!
- És mi lenne az?
- Hogy én hiszek magának.
- Tessék? – nézett döbbenten a srác.
- Tudom, hogy nem maga a gyilkos.
- Hú, hát ez most jól esett! És, hogyan jutott erre a következtetésre?
- Elég magára nézni. Ilyen sérülésekkel nem lehet egy ilyen gyilkosságot elkövetni…
- Mifélét? – érdeklődött a fiú kikerekedett szemekkel.
- A matematika tanára. – mondta kissé komor képet vágva.
- Kerekes? Mi van vele? Ő a gyilkos? Mindig is tudtam, hogy pszichopata!
- Nem erről van szó.
- Hát akkor?
- Megölték.
- Micsoda? Megölték? – rezzent össze a srác.
- Igen. Az otthonában végeztek vele a kertjében. És a kutyájával is.
- A kutyát is? – szomorkodott a fiú.
- Igen. És természetesen ezzel az esettel még inkább előtérbe került, hogy maga a tettes. Valaki úgy gyártja a hullákat, hogy azok egyértelműen magához vezessenek. Először Kollár, akinél még én magam is gyanakodva figyeltem. Most pedig a tanár úr, akivel köztudottan elég rossz viszonya volt.
- Hihetetlen… - rázta a fejét Krisz.
- És a legszebb, hogy a tanár úr dolgozószobájában épp a maga nevénél volt kinyitva a füzete.
- Szeretett engem. Mi ebbe olyan furcsa?
- Az, hogy azt az oldalt összevérezték.
- Fasza! Egyértelműen rám terelődik minden! – mérgelődött jogosan.
- Ráadásul megbukott matekból, benne volt a füzetben!
- Kurva Kerekes! – köpött egyet a srác.
- Ezt most hagyjuk! Meg kell ígérnie, hogy a lehető legőszintébben mindent elmond nekem, különben nem tudok segíteni!
- Megígérem. Én sem akarok olyan bűn miatt menekülni, amit el sem követtem.
- De ha egyszer is megvezet, és rájövök, abban a percben magam viszem be Lendvainak! Megértette? – nézett szigorúan.
- Megértettem. De honnan ez a keménység így hirtelen?
- Nem minden az, aminek látszik. – mosolygott a nő.
- Ezt meg, hogy értsem?
- Én a belső ügyosztály embere vagyok.
- És az meg mit jelent? Nem beszélne magyarul? Én csak egy egyszerű diák vagyok!
- Na persze! Egy egyszerű diák, aki hülyét csinált az ország egyik legjobb nyomozójából!
- Kösz a bókot! De mi is az a belső ügyosztály?
- Olyan, mint a belső ellenőrzés. – mosolygott megint.
- Aha. És kit ellenőriz?
- Lendvai Zoltánt. – mondta elégedetten, miközben Krisz fejében is összeállni látszott a kép.
- Lendvait?
- Igen. Az utóbbi években rengeteg panasz volt a módszereire, a stílusára. Így mellé helyeztek, mint „tanoncot.” Ezáltal közelről figyelhetem a viselkedését, és folyamatosan jelentéseket írok róla.
- Pofám leszakad. – esett le a srác álla.
- Már ebben az ügyben is több olyan húzása volt, ami tilos. De most még nem iktatható ki.
- Hihetetlen. A kis Kovács Gabriella. Alamuszi nyuszi kurva nagyot ugrik! – nevetett fel Krisz.
- Hát ez van. – nézett elégedetten a srácra.
- Nekem már maga is gyanús! Mi van, ha maga ölte meg őket? – viccelődött Krisz.
- Nem volt rá okom. Én nem buktam meg matekból. – vigyorgott.
- Köszönöm az őszinte együttérzést. Levenné ezt a szart rólam? – utalt a bilincsre.
- Most már igen! – majd a sráchoz sétált – Csúnya ez a seb. Könnyen elfertőződhet, mély vágás! – vizsgálgatta Krisz vállát.
- Tudom, és érzem is, hogy egyre rosszabb lesz. De mit tegyek? Nem sétálhatok be egy kórházba sem…
- Nem is kell. Van egy angol sebész barátom!
- És idehívja Londonból?
- Dehogy! Pár hétig itt van a városban. Segíteni fog. Régi jó barát.
- Ha ön mondja…
- Idehozom, még ma! Ezt a sebet el kell látni sürgősen!
- Rendben van. – bólogatott a fiú.
- Tudott enni valamit?
- Hát, ami azt illeti nem igazán. Itt nem sok minden van a háztartási kekszen kívül.
- Mire van szüksége?
- Ételre, italra, ruhákra. – tömörítette a választ.
- Meglesz.
- Nem kérek ingyen semmit, a hitelkártyámon van pénz. Megadom a kódot, és vegyen ki, amennyire szükség van. Csak kérem, siessen, mert éhen halok…
- Nem kell most a pénz. Majd fizet nekem egy vacsorát, ha túl leszünk ezen az egészen. Most indulok, hogy minél előbb visszaérjek! – mondta a nő, majd elindult az ajtó felé.
- Főnökasszony! – szólt utána a srác.
- Ha Gabriellának hív, azt is megértem! Mondja!
- Csak annyit szeretnék, hogy köszönöm… Köszönöm, Gabriella! – mosolygott a srác.
- Nincs mit. Én is a végére akarok járni ennek az ügynek. Remélem, nem okoz csalódást!
- Esküszöm, hogy az igazat mondom! Kérdezhet bármit. – fogadkozott.
- Rendben van! Amint jól lakott, és rendbe szedték a vállát, elbeszélgetünk! – mondta Kovács, majd elindult a folyosón a lépcső irányába…

folyt.köv.