37.

A már jó ideje csendes iskolában egy ugyanolyan átlagos nap volt, mint amilyen a borzalmak óta jellemezte a hangulatot.
Klári szomorúan bámult maga elé a padban. Nagyon hiányzott neki Krisztián.
Tudta, hogy bár nem sok esélye lehet nála, ennek ellenére minden vágya az volt, hogy láthassa a srácot. Ha csak egy pillanatra is, de láthassa.
Szerette volna tudni, jól van-e, mit csinálhat éppen, él-e még egyáltalán?
Teljes volt a hírzárlat az iskolában is. Zsigmond igazgató úr is csak akkor járt már be, ha muszáj volt valamit elintéznie.
Kerekes halála óta pedig még inkább felborult a rend a tanmenetben is.
Se tanár, se diák, se szülő, se igazgatói részről nem volt irigylésre méltó a kialakult helyzet.
Az órák gyászos hangulatban zajlottak, s Klárinak azt is el kellett tűrnie, hogy egy-egy tanár bizony nem fogta vissza magát, amikor szóba került Pásztor Krisztián. Közbeszólni azonban nem mert, azzal végképp ellehetetlenítette volna saját magát is, pláne úgy, hogy rá is ferde szemmel néztek amiatt, hogy segített a srácnak.
Bár erről alig tudott valaki. Hámori nem híresztelte, az igazgató megtiltotta, hogy bármit is kiszivárogtassanak az irodában történtekről.
Németh Klára ilyen hangulatban töltötte napjait az iskolában, egyetlen megnyugvása az órák közötti szünet volt, amikor kicsit el tudott vonulni félreeső helyekre a folyosón.
Most sem tett másképp, az egyik székre ülve magazinját kezdte olvasgatni.
Sokszor fel sem fogta újabban a sorok tartalmát, csak meredt a lapokra.
Pár perces magányát nem várt látogatás zavarta meg.
Valaki egy agresszív mozdulattal kitépte a kezéből az újságot, majd a földre dobta.
A lány felnézett, s a két nehézfiúval futott össze tekintete. Váradi, és Oláh.
Ott álltak előtte, fenyegető pillantásokat vetve Klárira.
Nem titkolt szándékuk volt megijeszteni a lányt, és ez jól is sikerült nekik.
- Szia Klári! – köszönt gúnyos tekintettel Zsolt.
- Ma már találkoztunk szerintem. De azért sziasztok. – válaszolt halkan, majd felállt volna, de Oláh visszalökte.
- Senki se mondta, hogy elmehetsz! – förmedt rá a füstös képű Oláh Robi.
- Mi a fenét akartok tőlem? – kérdezte ijedten a lány, majd Váradi folytatta a beszélgetést:
- Úgy hírlik, nagy segítséget nyújtottál Pásztornak a szökésben. Igaz ez?
- Semmi közötök hozzá!
- Nagyot tévedsz! Igenis van hozzá közünk! Az a szemét már két embert ölt meg, az egyiket ráadásul annak köszönhetően, hogy te segítettél neki.
- Most Kerekesre célzol?
- Igen. Nem mintha sajnálnám azt a barmot, de Pásztor őt a szökés után nyírta ki.
- Ez nem igaz! Krisztián nem ölt meg senkit! Jó lenne, ha végre belevésnétek abba a sötét agyatokba! Csak rá akarják kenni! – osztotta ki őket Klári.
- Vigyázz a szádra te kis lotyó! – figyelmeztette Oláh.
- Anyád a lotyó te primitív bunkó paraszt! – emelkedett újra a székből a lány.
- Ha nem itt lennénk, most megmutatnám neked, milyen az igazi férfi! – fenyegetőzött Robi.
- Arról már lekéstetek mind a ketten! Krisztián már megmutatta! – vigyorgott Klári.
- Tudod, hogy hol van? – vette át a szót Zsolt.
- Nem. Nem tudom.
- Hazudsz!
- Hagyjatok már békén!
- Elég legyen! – szólt közbe valaki a hátuk mögül.
Ez a valaki pedig Hámori Laci volt. Részben megmentőként érkezett ő most Klári szemszögéből nézve.
- Te meg mit akarsz itt? Húzzál vissza a terembe te spicli! – utasította Zsolt, ám Hámori ekkor közel hajolt hozzá, és halkan ezt súgta neki:
- Klári nem tudhatja, hol van Pásztor…
- Honnan tudod te idióta?
- Onnan, hogy ezt csak én tudom.
- Valóban?
- Valóban. – vigyorgott.
- Akkor kezdj el szépen regélni nekünk.
- Ó, eszemben sincs! Még egyszer nem esek ugyanabba a hibába. Neked elmondom, és el is viszlek oda! De a füstöst kihagyjuk ebből. És ha ezt nem fogadod el, akkor te is visszatakarodhatsz a terembe a jegyzeteidet bámulni! – váltott nagyon határozott stílusba Laci.
- De nagy lett a pofád! Beverjem, azt akarod? – fenyegetőzött Robi.
- Kussolj már! – utasította rendre Váradi.
- Mi van? Megvesztél? – lepődött meg Oláh.
- Hagyj minket egy kicsit! Később beszélünk!
- Neked elment az eszed, nem megyek se…
- Húzz a faszba innen, nem mondom még egyszer! – fordult felé fenyegetően Zsolt.
Neki bármit megért, hogy szembe találhassa magát Krisztiánnal. Ezért képes volt egyetlen megmaradt barátját is lapátra tenni.
Oláh Róbert sértődötten elindult a folyosón a terem irányába, Klári pedig már az idő alatt lelépett, ahogy Hámori megjelent.
- Halljuk, mit tudsz?
- Elintézhetek nektek egy randevút. Megbeszélek vele egy találkát, és ott leszel te is megbújva valahol. És az alkalmas időben elkapod. Te adhatod át a rendőrségnek. Gondolj csak bele, mekkora sztár lennél…
- Te most blöffölsz!
- Nem én! Egyszerűen nem bízom Pásztorban.
- És ha már így tudod, hogy merre van, akkor miért nem a zsaruknak árulod el?
- Azért, mert akkor én magam is gyanúba keverednék. Tanúskodom ellene, hogy utána titokban haverkodjunk? Ez nem vetne rám jó fényt. Érdekel az ajánlatom, vagy nem? Nem érek rá egész nap veled foglalkozni!
- Legyen. Intézz el vele egy találkozót még a héten! De ha átversz, megdöglesz!
- Nyugi, nem verlek át. De ha ezt nem tartod titokban, és a füstös haverod is megjelenik a helyszínen, lefújom az egészet, és nem kapod meg Pásztort.
Ha átversz, elintézem, hogy ő találjon meg téged, és ne fordítva!
- Te fenyegetsz engem? – hökkent meg Váradi.
- Nem. Csupán a saját biztonságomat fixálom. És ennek érdekében nem riadok vissza semmitől!
- Jól van, Hámori! Akkor megegyeztünk.
- Meg bizony! Intézem a randevút. Holnap reggelre tudni fogod az időpontot! – mondta Laci, majd mindketten elindultak órára.

folyt.köv.