38.

Krisztián várakozásokkal eltöltött napjai egyikét töltötte az idő szorításában.
Kovács Gabriellának köszönhetően sikerült erőnlétileg is összekapnia magát, és lelkileg is megerősödni látszott a fiú.
A Hámorival való beszélgetés után némileg megnyugodott. Bár a tény, hogy barátja alaposan elbánt vele, még nem múlt el nyomtalanul.
Ugyanakkor úgy érezte, Laci talán épp a félelem miatt fog neki segíteni a valódi elkövető kézre kerítésében.
Három erőteljes kopogtatás jelezte, hogy – remélhetőleg – megérkezett Gabriella.
Krisz az ajtóhoz sétált, majd beengedte a nőt.
- Jó reggelt, főnökasszony! – üdvözölte.
- Reggelt?! – lepődött meg Gabriella – Mindjárt dél van!
- Akkor jó étvágyat! Mindegy. Nem csak a napok, hanem már a napszakok is összefolynak ebben a rohadt börtönben. Iszik egy kávét?
- Nem kávézom.
- Azt hittem minden zsaru kávézik.
- Rosszul hitte.
- De a fánkot azért szereti nem? – mosolygott a srác.
- Sokáig akar még piszkálni? – nézett rá szigorúan.
- Oké, vettem az adást! Egy üdítőt?
- Kérek. – mondta, majd leült az asztalhoz.
Krisztián kitöltötte a frissítőt, majd ő is kényelembe helyezte magát.
- Sikerült intézni valamit?
- Nekem nem, de Lendvai beindult rendesen.
- Az, mit jelent számomra? – aggódott a fiú.
- Annyit, hogy el kell tűnnie innen még ma! Nyomozni kezdett a családtagok, rokonok után. Még a barátokat is leellenőrizte. Csak idő kérdése, és eljut eddig a címig…
- A rohadt életbe! – csapott az asztalra – Mégis hova a francba mehetnék?
- Pár napig odajöhet hozzám. Utána nem tudom, mi lesz. Sok mindent kockáztatok én is. Szorít az idő, és ha kiderül, hogy egy gyanúsítottat bújtatok…
- Nem várom el öntől.
- Pár napig nincs gond. Utána kitalálunk valamit. De jobban örülnék, ha sikerülne végre bizonyítékot szereznünk az ártatlanságára. Ha a valódi elkövető nem is lesz meg, de legalább magát mossuk tisztára.
- Az tényleg jó lenne. Talán Laci segítségével kiszedhetünk valamit Váradiból.
- Mikor lesz a találka?
- Nem tudom. Várom Laci hívását.
- Gondolja, hogy ezúttal már nem veri át? – kérdezte aggódó tekintettel a nő.
- Merem remélni. Ám sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogathassak.
- Ez is igaz. De később ezt megbeszéljük még, most nem ártana pakolnia, nehogy kifussunk az időből!
- Rendben! Apropó, nem fogok zavarni ott senkit? – nézett kissé gúnyosan mosolyogva.
- Ha a macskámat békén hagyja, mással nem lesz gond.
- Szerintem tudok alkalmazkodni hozzá. Speciel a dokira gondoltam az imént…
- Steve? Ugyan! Azóta nem láttam, hogy rendbe szedte a vállát. Apropó, hogy van a sebe?
- Kösz, minden oké! Jó munkát végzett a barátja, hálás vagyok mindkettőjüknek! Remélem lesz alkalmam meghálálni.
- Biztosan, de igyekezzen pakolni! Húzzunk el innen! – adta ki újra a parancsot Gabriella.
Ekkor megcsörrent Krisz második számú mobilja, amiről csak néhányan tudtak.
- Ki a fene az? – döbbent meg a nő.
- Laci lesz. – válaszolt Krisz a kijelzőre meredve.
- Vegye fel, aztán törje ketté a kártyát! Megőrült? Használja a mobilt?
- Nyugi, ennyire hülye nem vagyok! Ez egy régi talált kártya, és a telefon is egy régi készülék. Vagyok! – kapta fel közben a telefont.
- Szia! Laci vagyok.
- Arról volt szó, hogy én hívlak!
- Ne akadékoskodj, nincs idő erre!
- Mondd! 
- Holnap fél három!
- Hol?
- Margitsziget, parkoló. Először te meg én találkozunk ott. Váradi egy órával később jön.
- Oké. Ott leszek. Vigyázz magadra! Csaó!
- Szevasz! – majd le is tették.
- Nos? – érdeklődött a nő.
- Holnap a Margitszigeten találkozom Váradival.
- Később megbeszéljük, milyen kérdéseket kéne feltennie még neki.
- Rendben van.
- És mi lett a saját telefonjával? Lendvaiék tudtommal most kezdték el nyomozni a kártyát, és a telefon IMEI számát. Meg se találják akkor!
- De, megtalálják! – vigyorgott elégedetten.
- Hol? – lepődött meg a nő.
- Hát vagy Kecskeméten, vagy Szegeden. Pontosan nem tudnám most megmondani.
- Ezt, hogy érti?
- A „nagy futás a pályaudvaron” számom alatt eltüntettem a telefonomat. Lenémítottam, és bedobtam a vonaton az egyik szemetesbe. Remélem nem merült le azóta, ingázzanak csak a barmok! – nevetett.
Gabriella láthatóan meglepődött az újabb furfangos húzáson, s már maga előtt látta Lendvait, amint vadul üldözi a srácot.
- Magának régen megérett egy seggbe rúgás! – vigyorgott a fiúra.
- Tudom, de napoljuk el. Tényleg menni kéne! – sürgetett ezúttal ő, majd percekkel később elindultak lefelé…

folyt.köv.