45.

Jó néhány óra elteltével állt csak helyre valamelyest a rend az iskolában.
Rendőrök egész serege nyüzsgött az épületben, azon belül is legfőképpen a Keleti szárnyban…
Krisztián már kicsit nyugodtabban ült egy asztalnál az aulában, miközben forró teát kortyolgatott, és az egyik rendőr kérdéseire válaszolt.
Váltás ruhát is szereztek neki a csurom véres göncök helyett.
Lendvai is Kovács a szárnyban tartózkodtak mindketten.
Klári egy másik teremben próbálta kicsit kiheverni az éjszaka történéseit, mindeközben Zsigmond igazgató úr is értesítve lett.
Krisztián éppen ki akart menni a mellékhelységbe, amikor Lendvai ott termett mellette:
- Köszönöm, Attila! Beszélek a sráccal! – tessékelte el udvariasan a kisrendőrt.
A nyomozó leült Krisztiánnal szembe, és immáron egy egészen másfajta beszélgetés vette kezdetét kettejük között:
- Jól van? – érdeklődött Lendvai.
- Jobban. – válaszolt csendesen, szomorúan a fiú.
- Nincs szüksége semmire?
- De. Valaki keltsen fel ebből a rémálomból…
- Már vége…
- És mi van Lacival? – kapta fel a fejét.
- Ne aggódjon. Nincs életveszélyben, túl fogja élni. Holnapután akár be is mehet hozzá. – paskolta meg barátian a vállát Krisztiánnak.
- Köszönöm, főnök… - mondta halkan a srác.
- Mit?
- Hogy megmentette az életemet… Ott a szárnyban, ha maga nem jön… Most kiskanállal kapargatnák az agyvelőmet a falakról…
- Ne köszöngesse! Tudja, én is tartozom valamivel magának… - mondta kicsit erőltetetten.
Krisztián sejtette, hogy talán egy bocsánatkérés következik.
- Hallgatom, főnök… - vigyorgott.
- Annak ellenére, hogy hazudott, megszökött, hülyét csinált belőlem, és leégetett az egész rendőri állomány előtt… Szóval ennek ellenére tévedtem. Félreismertem magát. Sajnálom. – mondta határozottan a nyomozó.
- Spongyát rá, főnök! – mosolygott a srác.
- Nagyon bátran viselkedett, le a kalappal!
- Köszönöm…
- Holnap azonban jöjjön be a rendőrségre. Lenne még pár elintéznivaló.
- Mindenképpen. Most hazamehetnék?
- Igen. Próbáljon pihenni. – majd felállt, és kezet nyújtott Krisztiánnak.
A fiú is felkelt a székből, és a férfias kézfogás alatt kicsit gúnyosan mosolygott Lendvaira:
- Most mi van? – érdeklődött a nyomozó.
- Tudja főnök… Szeretnék gratulálni!
- Mihez?
- Az egész ügy alatt remekül keverte a szart. – nevetett Krisz. Ekkor Lendvai is elmosolyodott, majd így szólt:
- Magának régen megérett egy seggbe rúgás! – jött a válasz.
- Ezt már mondta más is.
- Na húzzon a francba, még mielőtt meggondolnám magam!
Krisztián elindult a kijárat felé, de pár lépéssel később újra megállították.
Ezúttal maga Zsigmond igazgató tartóztatta fel:
- Krisztián! – szólította.
- Igazgató úr?
- Most nem szeretném terhelni az üggyel kapcsolatosan. – mondta sajnálkozva.
- Köszönöm szépen! – hálálkodott.
- Mindössze azt szeretném mondani, hogy bármit is történt, továbbra is az iskola tanulójának tekintem, és felajánlom a javítási lehetőséget azokból a tantárgyakból, amelyekből elégtelenre áll. Elfogadja? – kérdezte kedvesen.
- Köszönöm Igazgató úr, ez nagyon kedves gesztus öntől, de nem szeretnék élni a lehetőséggel…
- Hogyan? – lepődött meg.
- Az elmúlt hetek történései után úgy érzem, nincs itt keresnivalóm. Nem tudnék itt maradni, bárki bármikor csak rám néz, mindig a tanárnő, és a szörnyűségek jutnak majd eszébe. Egy másik iskolában szeretném befejezni a tanulmányaimat, tiszta lappal. Megért engem, Igazgató úr? – kérdezte már majdnem könnybe lábadt szemekkel.
- Meg. – bólogatott büszkén – Érett, felelős döntés ez, fiam! – mondta, majd ő is kezet nyújtott a fiúnak.
- A jövő héten bejövök, és elintézzük a szükséges dolgokat!
- Jöjjön, amikor csak akar! – mosolygott Zsigmond, majd elbúcsúztak egymástól.
Krisztián sorra hagyta maga mögött az ismerős arcokat. Az a néhány lépés a kijáratig most egészen hosszúnak bizonyult.
- Már megy is? – jött a kérdés a háta mögül. Kovács Gabriella állt mögötte.
- Igen. Ideje egy kicsit kikapcsolni. – vigyorgott.
- Menjen csak. Megérdemli a pihenést.
- Nagyon szépen köszönök mindent, amit értem tett! – hálálkodott a fiú.
- Ugyan! Nem nagy ügy. – legyintett.
- Dehogynem! – vágta rá a srác – Ön nélkül nem sikerült volna. Soha nem felejtem el, amit értem tett! – majd megölelte a nőt. Gabriellát kicsit váratlanul érte a dolog, de nagyon jólesett neki, így viszonozta az ölelést.
- Vigyázzon magára Krisztián!
- És mi lesz a nagyfőnökkel? – mutatott Lendvai felé.
- Majd személyesen beszélgetek el vele. – mosolygott.
- Rendben van. Vigyázzon vele!
- Ne féltsen! De mennie kéne, valaki már nagyon várja magát! – bökött fejével az ajtó irányába.
Krisztián amint odakapta a fejét, a magányosan ácsorgó Klárit pillantotta meg.
A lány arca fáradt volt, még mindig rémült, kisírt szemei pedig valósággal vágyakoztak arra a biztonságra, melyet csak Krisztiántól kaphatott meg.
Odalépett a lányhoz, majd megsimogatta arcát:
- Még nem volt alkalmam sem megköszönni, sem elmondani, hogy mennyire sajnálom… - kezdte halkan.
- Nem… Nem kell, csak…
- Várj egy percet, kérlek! – csitította – Még azt sem volt alkalmam elmondani, hogy szeretlek téged. Tiszta szívemből szeretlek. Végig, amíg menekültem rengeteget gondoltam rád. Belepusztultam volna, ha valami bajod esett volna. Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte, miközben Klári szemébe újra könnyek szöktek. Nem tudta már visszafogni magát, csak ennyit mondott:
- Meg… - suttogta, majd valósággal a srác nyakába ugrott.  
A szerelmes csókok közepette kissé mintha elfelejtették volna, hogy hol is vannak valójában.
Majdnem minden szempár őket figyelte, és ha nem szégyellték volna, talán meg is tapsolták volna őket.
Miután elengedték egymást, Krisz csak ennyit szólt:
- Menjünk haza!
Klári szemében a boldogság felváltotta egy időre a rémületet, majd kéz a kézben kiléptek az iskola kapuján.
Talán azzal, hogy a küszöböt átlépték, egy újabb élet kezdődött mindkettejük számára…

VÉGE