3.

Alig húsz perccel később Attila már szülei házánál volt.
Anyja – Gyöngyi – a kertben ültetett valamit, míg apja – György – a másik autót babrálta.
Összességében nagyon jó család volt az övék, habár a szülők nehezen viselték, mikor három évvel ezelőtt egy szem fiuk Ildikóhoz költözött.
Az igazság az, hogy nagyon szerették a lányt, Attila hiánya mégis nagy űrt hagyott számukra.
- Jó, hogy jössz fiam! – üdvözölte apja.
- Szia apa! Mi a baj?
- Kéne a kocsi. Ez a szeméthalmaz megint megadta magát! – mérgelődött, majd lecsapta az autó motorháztetejét.
- Itt van apa, nekem most úgysem kell. – adta át a kulcsot búskomoran.
- Mi a baj? – érdeklődött sejtelmesen az öreg. Jól ismerte már a fiát.
- Nem vagyok a toppon. – hajtotta le fejét. – Anya mit csinál? – terelte a szót.
- Már megint ültet valami gazt. Tudod milyen fanatikus. – mosolygott.
- Tudom. Szia anya! – kiabált.
- Ó, kisfiam! Szia drágaságom! – szaladt előre, majd borult fia nyakába – Napok óta nem is láttunk, már azt hittük elvesztél! – simogatta fia arcát.
- Sok dolgom volt, ne haragudjatok.
- Nem vagy éhes? Van húsleves, és a kedvencedet főztem tegnap.
- Kösz anya, de most nem kérek… - mondta szomorkásan.
A szülők ekkor egymásra néztek. Tudták, hogy valami baj van.
- Menjünk, beszélgessünk kicsit! – törte meg a csendet az apa.
Mind bevonultak a konyhába, ahogy régen tették mikor nagy családi megbeszélések zajlottak.
Apja kinyitotta a hűtőt, majd így szólt:
- Mész ma még kocsival?
- Nem hinném. Miért?
- Akkor nesze! – mosolygott, majd hozzávágott egy doboz sört.
- Kösz. Ez most igazán jól fog esni. – majd a sziszegő hang kíséretében kibontásra került a hűs ital.
- Elárulod végre, mi a baj? – türelmetlenkedett anyja.
- Tudjátok… Az a helyzet, hogy úgy érzem, hamarosan hazaköltözöm…
- Na de mi történt? – kapta fel a fejét az apuka.
- Összevesztetek Ildikével? – aggódott anyja is.
- Nem, nem egészen erről van szó. Úgy érzem, ez a kapcsolat már elfáradt. Már semmi sem működik úgy, ahogyan régen. Bár szeretem őt, de már nincs türelmem ahhoz, hogy elviseljem a dolgait.
- Milyen dolgait? – jött a kérdés szinte egyszerre.
- Úgy érzem, lementem papucsba. Sajnos így van, ez az igazság. A nagyobb baj pedig az, hogy ezen már nem nagyon tudok változtatni. A hiba bennem van, ő nem tehet semmiről.
- És ez végleges?
- Még nem „hivatalos”, de feltehetően ez lesz…
- Akkor meg tessék helyrehozni a dolgokat! – csapott az asztalra anyja. – Ildike egy nagyon kedves helyes lány, manapság ritka az ilyen! Te meg képes lennél ilyen könnyedén elengedni?
- Anya, kérlek! Én már nem tudok így tovább élni ebben a kapcsolatban. Egész nap a vita, az ugatás. Egyedül akkor van csend, amikor este nézzük a tévét. Ezt a döntést én, mi szeretnénk meghozni. És úgy érzem, hogy ennek itt lesz a vége, a mai napon. – hajtotta le a fejét.
A szülők szomorúan néztek a fiúra. Anyja összekulcsolt kezekkel ült az asztalnál, míg apja a hűtőnek támaszkodva gondterhelten piszkálta szakállát.
- Hát akkor nincs mit tenni. Ha lehet, még ma beszéljétek meg a dolgokat, aztán hívj fel. És ha úgy döntöttetek, hogy hazajössz, akkor elviszed a nagy autót, és hazaköltözteted magad. Én nem akarok odamenni. Jól tudod, mennyire szeretem azt a kislányt, és a szüleit is…
- Tudom, apa. Természetesen megoldom a dolgot.
- Azért van még némi remény? – kérdezte reménykedve anyja.
- Jaj, anyukám… Nem tudom, nem hinném. Ne erőltessétek már a dolgot, könyörgöm! – tett össze kezeit.
- Jól van, jól van! – mentegetőzött – Intézzétek a dolgaitokat, aztán majd meglátjátok…
- Köszönöm. Nekem sem könnyű, elhihetitek, de nincs értelme tovább kínozni egymást. Megyek is, és tisztázom a megválaszolatlan kérdéseket. – állt fel a székből közben.
- Mikor hívsz? – érdeklődött apja.
- Most felgyalogolok, aztán majd később beszélünk.
- Vidd el a kocsit.
- Á! Most itattál velem egy sört!
- Na, erre voltam kíváncsi! – mosolygott az öreg – Fasza gyerek vagy, fiam!
- Kösz, apa! – mondta – Volt kitől örökölnöm…

folyt.köv.