4.

Alig egy óra elteltével Attila vissza is ért Ildikóhoz. Anyja a konyhában mosogatott, de egy szót sem váltott a sráccal, aki egyenesen felszaladt az emeletre.
A szobaajtót kinyitva ugyanaz a már megszokott látvány fogadta.
A lány az ágyon feküdt és a tévét kapcsolgatta. Fél szemmel a srác irányába nézett, majd kikapcsolta a készüléket.
Attila leült az ágy szélére, majd megpróbálta összeszedni magát:
- Mi a helyzet? – jött az erőltetett kérdés.
- Beszélgetni kéne. – mondta halkan a lány.
- Miről szeretnél beszélgetni? – játszotta kicsit a hülyét.
- Arról, hogy hogyan tovább…
- Igen, ez valóban jó ötlet. – helyeselt Attila.
- Szerintem is. – bólogatott.
- Neked mi az elképzelésed?
- Először a te véleményedet szeretném hallani.
- Én pedig a tiédet. Hölgyeké az elsőbbség. Kérlek, mondd el, te hogyan gondolod, és utána elmondom én is. Rendben van ez így? – tette a lány vállára a kezét.
- Rendben van. – mondta halkan Ildikó.
- Hallgatlak.
- Tekintettel az elmúlt időszak történéseire… Azt hiszem, szünetet kéne tartanunk. Külön kéne menni egy időre, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Kicsit elfáradt ez a dolog, most nem tudunk közös nevezőre jutni szinte semmiben sem. Ennek így nem sok értelmét látom…
- Szóval azt szeretnéd, hogy pihenjünk egy kicsit, aztán mintha mi sem történt volna, újra nekiállunk a dolognak? – kérdezte meglepődve Attila.
- Durván fogalmazva, igen…
- És mi lesz, ha eltelik néhány hét, és az égvilágon semmi sem változik? Együtt vagyunk már három éve, és ebből az elmúlt hónapok ebben a „se veled se nélküled” állapotban teltek. Hányszor átbeszéltük már a dolgokat, aztán mindig ide jutottunk… - mondta csalódottan a srác.
- Igen, ez is igaz. Mindig csak ideig-óráig működött a dolog…
- Hát éppen ez az! Én nem akarok kísérleti nyulat csinálni a kapcsolatunkból. Azt hiszem, most végképp le kellene ezt zárni, mindenki élje a saját maga kis életét, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. De úgy nem akarok most innen elmenni, hogy bár hazaköltözöm, de a lényeges kérdések bizonytalan ideig nyitva maradnak. Én ezt így nem szeretném. És ha jobban belegondolsz, talán te sem…
- Azt hiszem, igazad van… - bámult maga elé a lány, majd hosszú perceken keresztül szinte hallani lehetett az agytekervények fájdalmasan ható nyikorgását.
Mindketten elemezték az elhangzottakat, és már gondolatban is egyre inkább közeledtek az álláspontok.
Nem volt gyászos a hangulat, inkább megkönnyebbültek lettek mindketten.
A hosszas sóhajok után még váltottak néhány jelentéktelen mondatot, majd Attila kiment az udvarra Ildikó anyjához, hogy vázolja neki a kialakult helyzetet.
Magdi esetében is elmondható volt az, ami Attila szüleinél. Ő is nagyon szerette a srácot, és határozottan el tudta képzelni kislánya jövőjét Attila mellett.
Így aztán meglehetősen nehezen viselte a bejelentést. Sírva is fakadt rögtön, s ez annyira megviselte a fiút, hogy ő maga is megkönnyezte a dolgot.
Beletelt néhány percbe, mire Magdi összeszedte magát, de akkorra már érdekes szituáció alakult ki, hiszen már ketten vigasztalták őt.
Ildikó és Attila, közös erővel próbálta megnyugtatni, melynek a végén már egy erőltetett kis mókázás is belefért a dologba.
Ezek után Attila jobbnak látta, ha távozik. A lány természetesen kikísérte a kapuig, erre utoljára három éve volt példa, amikor még új volt a kapcsolat, és valósággal lángolt a szerelem:
- Hát… Bennem is elég kemény háborúk dúlnak most. Pláne anyámat elnézve. Nem könnyű, de túlélhető. De minek? – mondta csalódottan, miközben átkarolta még a srácot.
- A kulcskérdés a „minek”? – ragadta ki a lényeget Attila – Nem tudok sajnos mit mondani magamnak sem…
- De ez milyen szemétség! – háborodott fel.
- Micsoda?
- Hát az, hogy a rosszat nem feledjük! Pedig drága kincs az emlék, és ha rossz lett volna, nem fájna… Így meg piszkosul fáj…
- Bizony Drágám, rohadt egy dolog ez az életben! És mennyi közhelyet szül! „Ami nem öl meg, az erőt ad”. Csak lehagyták, hogy „nyomot hagy…”
- És alakít. Megváltoztat. Nagyon megváltoztunk…
- Azt hiszem, nem csak mi változtunk meg, hanem a világ is…
- Valahogyan jó lenne azt a régit visszakapni! Jobb emberek voltunk…
- Nem biztos, hogy jobbak. De mindenképpen kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak, erősebbek. És ami nagyon fontos, hogy tudtuk, mit akarunk! Én már nem tudom sajnos…
- Vagy csak azt hiszed. Titkon tudod, de még nem mered bevallani. Ahogyan én sem…
- Kár most ezen rágódni. Az azonban biztos, hogy még nem szeretnék teljesen eltűnni az életedből. – nézett mélyen a lány szemébe.
- Tudni akarsz rólam? – mosolygott.
- Igen. Érdekel, mi van veled…
- Én sem szeretnélek szem elől téveszteni. Nehogy nekem becsajozz már a jövő héten! – nevetett fel.
- Megpróbálkozom vele. – viccelődött.
Mint két idegen, úgy álltak ott egymással szemben a kapuban. Nem tudtak elköszönni egymástól, csak toporogtak egy helyben, mígnem végül Ildikó tette meg az első, s egyben utolsó lépést is:
- Megyek, Bébi! Te pedig majd szólsz, mikor viszed a cuccaidat.
- Még a héten elintézem a dolgot.
- Jól van. – mosolygott, majd közel hajoltak egymáshoz.
A következő pillanatban egy hosszas ölelés következett, melynek záróakkordja egy néhány másodperces búcsúcsók volt, mely úgy tűnt az egész kapcsolat végére pontot tesz.
Attila még egyszer végignézett a házon, melyben eltöltött három évet, majd lassan elindult hazafelé…

folyt.köv.