Jéghideg ölelés I./7

7.

Szélsebesen érkezett a következő napi találkozó, amelyben Attila utolsó esélyét látta, hogy rendbe hozza a dolgokat.
Kedvenc cukrászdájukat választották a „megbeszélés” helyéül, ahol oly sok időt töltöttek kettesben.
Meglepetésre nem együtt, hanem külön-külön érkeztek. Ildikó gyalog, Attila természetesen autóval.
Mire a srác odaért, a lány már kikérte volt párja kedvenc süteményét, és mellé egy hideg üdítőt is.
Attila az asztalhoz közelebb érve nem vesztegette az idejét, köszönés nélkül lerohanta a lányt, miközben helyet foglalt:
- Nem mondom, te aztán nem vesztegetted az idődet! – kezdte a beszélgetést nem várt módon.
- Tessék? – döbbent meg Ildikó.
- Még ki sem hűlt a helyem, de az új csődör már ott fekszik.
- Most miért csinálod ezt?
- „Miért, miért?” Hát nem így van? – vigyorgott gúnyosan.
- Ha tudni akarod, egyáltalán nem így van! – vágta rá a lány. – Azt hittem normálisan meg tudjuk ezt beszélni!
- Persze, beszélj csak! Hallgatok, mint a sír! De nem ártana belekezdeni, ne várassuk sokáig az utódomat!
- Befejeznéd? – vetette a srácra szúrós tekintetét.
Attila sóhajtott egy nagyot. Érezte, hogy kicsit túllőtt a célon.
- Jól van. Beszélgessünk…
- Remélem, kicsit lehiggadtál. Mert ha nem, most szólj, és elhúzok a francba!
- Jól van, igazad van! Kussolok. – fordult magába.
- Köszönöm szépen!
- Én csak… Kicsit váratlanul ért ez az egész dolog tegnap. Valahogy meggyőződésem volt, hogy még van jövőnk, hogy nem ez a vége. Hát eldobtam a büszkeségemet, és felhívtalak annak reményében, hogy talán te is így látod. Erre aztán jön a pofára esés, mert kiderül, neked van valakid. Legalábbis alakulóban. Hidd el, rendesen mellbe vágott.
- Tudom. – hajtotta le fejét a lány – Megértelek. És ha tegnap te nem keresel, akkor én hívtalak volna. Mindenképpen meg akartam ezt beszélni veled. Ennyivel tartozom, tartozunk egymásnak három év után.
- Örülök, hogy így látod…
- Mikor hetekkel ezelőtt elköltöztél, nekem is nagyon nehéz volt. Üressé vált minden, hogy már nem melletted alszom el, és nélküled ébredek. Nagyon nehéz volt tartani is magam a telefonbeszélgetések alatt, mert rettenetesen hiányoztál.
- Én is így voltam vele. – mondta halkan a srác.
- Aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább rádöbbentem arra, hogy ez talán csak a megszokás ereje, és ha újra kezdenénk, egy idő után megint ott tartanánk, ahol a part szakad.
- Ez… Egyáltalán nem biztos…
- De, ez biztos! Ez tény! Te is jól tudod. – mondta könyörtelenül.
- Nálunk más a helyzet. – próbálkozott kétségbeesetten.
- Hidd el, hogy nem más. Sajnálom, Bébi. – fogta meg a fiú kezét – Ennek ezúttal tényleg vége. Nagyon fontos vagy nekem, és nem szeretnék veled haragban lenni. – mondta meggyőző őszinteséggel a lány.
Attila nem tudott megszólalni. Csak lehajtott fejjel ült némán.
Büszkesége most is nagy volt, így nehezére esett a „vereség.”
A pár perces szótlanság után azonban felállt a székből.
- Ne haragudj, kérlek. – mondta csendesen, beletörődve.
- Miért? – lepődött meg Ildikó.
- Mert nem tudok már mit mondani. Kifogytam. Eddig annyi mindenből ki tudtam magam dumálni, téged pedig oly sokszor meg tudtalak győzni arról, hogy minket egymásnak teremtettek… Tévedtem. Sajnálom.
- Jaj, ne csináld már! – pattant fel a lány is, majd megölelte Attilát.
- Nyugi, nincs semmi gáz. Csak most nehéz kicsit. Majd elmúlik… - suttogta.
- Ez most nekem is olyan rossz…
- Ne is törődj vele. Egyszer elmúlik majd. Hazavihetlek? – próbált immár menekülni a szituációból Attila.
- Máris? – lepődött meg a lány.
- Igen, tudod… Sok a dolgom még, és nem szeretnék holnapra halasztani semmit… - sütötte le szemeit.
Ildikó persze jól tudta, hogy az égvilágon semmi sürgős teendője nincs Attilának, mindössze menni akar. Egyedül lenni.
Éppen ezért nem is erőltetett semmit a fiúra, csak hagyta, hogy most úgy történjenek a dolgok, ahogyan ő szeretné.
- Rendben van. – bólogatott – Menjünk haza…

folyt.köv.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=18696