II. fejezet

 1.

 A „nagy nap” délelőttjén Attila már lázasan készülődött. Előző éjszaka egy szemernyit sem tudott aludni az izgalomtól, pedig „csupán” egy olyan dologra készült, amire minden érett ember általában képes.
A korai fürdés, és a megfelelő ruházat hosszú ideig tartó kiválasztása természetesen a szülőknek is szemet szúrt.
Míg a srác javában a tükör előtt csinosítgatta magát, az „ősök” suttogva tanácskoztak a konyhában:
- Te, apa! Hova megy ez a gyerek? – érdeklődött izgatottan Gyöngyi.
- Fogalmam sincs! Utoljára akkor láttam így készülődni, mikor Ildikóval találkozott.
- De annak már legalább három éve!
- Tudom! Ezért érdekelne annyira, hova készül…
- Nem hallottál semmit mostanában? Egy telefonbeszélgetés esetleg? – kíváncsiskodott az anyuka.
- Nem, az égvilágon semmit. Na, de… Várjunk csak!
- Na, mi van? – kerekedtek ki a nő szemei.
- Mi van akkor, ha esetleg épp Ildikóhoz készül, csak nem akarja elmondani? – vázolta elméletét az apa.
- Hűha! Neked mennyi eszed van, apa!
- Ezért jöttél hozzám. – mosolygott elégedetten.
- Menj, beszélj vele! – bíztatta Györgyöt.
- Ééén? – lepődött meg.
- Ki más? – tárta szét kezeit az asszony.
- Felejtsd el, Drágám! Te vagy az anyja, beszélj vele te!
- Ugyan már! Neked jobban megnyílik nő ügyekben.
- Mondtam már, hogy nem! Punktum! – vágta rá határozottan az apa.
- Hát ezért mentem én hozzád… - vágott vissza gúnyosan Gyöngyi.
Az anya ezután elindult fia szobájának irányába. Az ajtó csukva volt, bent pedig valami eszméletlen hangos, fülbemászónak jó indulattal sem nevezhető zene szólt.
Gyöngyi először kopogtatott, majd miután rájött, hogy semmi értelme, benyitott a szobába.
Attila a tükre előtt állt, és éppen a haját zselézte.
- Fiam, lejjebb vennéd ezt a zenét? – próbálta túlüvölteni a hifit.
- Ja, persze anyuci! Bocs! – válaszolta, majd lehalkította a masinát.
- Hát te? – kezdte óvatosan édesanyja.
- Mi van velem? – nézett értetlenül.
- Csak… Csak azt akartam megkérdezni, hogy…
- Hogy? – sürgette a srác.
- Hát, hogy jössz-e ebédelni?
- Persze. Most? – érdeklődött.
- Nem, egy óra múlva. Vagy másfél. – mosolygott.
- Anya, mi van veled? Én inkább most ennék.
- Később miért nem jó? – jött a csel.
- Mert nem leszek itthon.
- Csakugyan?
- Aha.
- Mikor jössz haza? Csak mert… Akkor megvárunk az ebéddel…
- Ne várjatok anya, későn jövök ma. Estefele csak. – mondta, majd újra haját kezdte állítgatni. Szinte minden szálat egyenként.
- Értem. És szabadna tudni, hogy mégis hova mész? – kérdezett rá egyenesen. Nem bírta már tovább.
- Persze, anya. Randizni megyek. – mondta olyan természetességgel, mintha minden nap ezt tenné.
- Hűha! – ujjongott – És ki a szerencsés?
- El sem hinnéd: Egy lány!
- Na ne már! Ki az? – érdeklődött reménykedve.
- Anya, nem ismered. – ez valóban igaz volt. – Majd a Nyugatinál találkozunk, és sétálni megyünk. Beszélgetünk, ennyi az egész. – mondta, közben pedig gyötörte a lelkiismeret, mert tudta, anyja most nagyon örül a hírnek.
Annál természetesen jobb, mintha azzal kéne szembesülnie, hogy imádott kisfia épp kurvázni indul.
- Túl vagy már Ildikén? – érdeklődött.
- Békén hagynátok „Ildikével?” – kapta fel a vizet Attila.
- Jaj, nem azért kérdeztem, csak…
- Anya, ne! – állította le – Ildi már mással van, oké? És ez nem fog változni. A mi kettőnk ügyének már vége. Próbálok újra más felé nyitni, felismerni, hogy rajta kívül is vannak még csodálatos nők, okosak és szépek. Kérlek, ne rántsatok mindig vissza a múltba, amikor már éppen kimásznék belőle. Olyan nagy kérés ez?
- Jaj, Kicsim dehogy! – lépett közel fiához, majd átölelte – Nem akarunk mi rosszat neked, tudod te jól. – puszilta meg homlokát.
- Persze anya, tudom…
- Csak azt akarjuk, hogy nagyon boldog légy. Megérdemled fiam. – szorította magához.
- Tudom anya. Én is ezt szeretném, és hidd el nekem, hogy az idő múlásával egyre inkább nyitott vagyok. Lassan, apránként haladok előre, de jó úton járok már. Elhiszed nekem? – nézett anyjára ártatlan szemekkel a már fiatal felnőtt férfi.
- Elhiszem. – mosolygott rá kedvesen anyja. – Most pedig hagylak nyugodtan készülődni. Hozd a legjobb formádat. Remélem a kislány is legalább olyan jó, mint te! – mondta, majd kiment a szobából.
- Persze édesanyám. Remélem nekem is legalább olyan jó lesz… - válaszolt még halkan.
A lelkiismeret furdalás egy ideig háttérbe szorította azt az idegeskedést, feszültséget, melyet a közelgő találkozó gondolata okozott.
Attila már minden tekintetben felkészültnek érezte magát, hogy megismerkedjen valami teljesen új dologgal.
Az utolsó simítások után elindult a vonathoz…

folyt.köv.