3.

 Attila, Imre és Zoli nagy lendülettel, elszántan ugrottak neki a feladatnak.
Nem szóródtak szét, a legapróbb részleteket is egyszerre vizsgálták át.
Első körben a frissen lopott vasajtónál kezdtek:
- Jól látszik, lefeszegették a pántokat egy pajszerrel, vagy valami mással – tapogatta Imre a nyílást.
- Azért be kell látni, nem nagy kihívás ezeket a pántokat megadásra kényszeríteni. Rohad ez már évek óta, még mi sem tudjuk pontosan, mióta áll itt ez a szar – pöckölte el a csikket közben Attila.
- Nézzétek srácok! – szólt oda Zoli, aki mindeközben a talajnál vizsgálódott.
- Mit találtál? – érdeklődtek.
- Ezek a keréknyomok kihez tartozhatnak? – mutatott a „felfedezésre.”
- Nem az enyémek, ez egészen biztos – állapította meg Ati.
- Nekem se ilyen. Ez valami nagyobbnak tűnik, és nehezebbnek, de sajnos nem értek hozzá.
- Én sem – vakargatta a fejét Attila.
- Szokott ide hátrajárkálni valaki rajtunk kívül kocsival?
- Ide? – lepődött meg a feltevésen is Zoli – Senki, ez egészen biztos.
- Na jó, de ha a nyom nem a tiéd és nem az enyém, akkor kié? – jött a legfontosabb kérdések egyike.
- Passz – mondta unottan Imre. – De az a furcsa, hogy itt még látjuk, de ott már keverednek a mieinkkel, szóval számomra nem teljesen egyértelmű, honnan jött, vagy hová tartott.
- Tényleg olyan, mintha a levegőből idetették volna, telepakolták, majd felemelték, és kivitték. – elmélkedett Zoli.
- Ez azért elég valószínűtlennek tűnik – mosolyogtak. Bárhogy is keresgéltek, nem találtak további nyomokat, legalábbis nem tudták pontosan eldönteni, kié lehet.
Egyelőre félretették a „keréknyomos” kiindulási pontot, és az épület másik, bokrokkal benőtt csendes utcák felőli oldalára mentek.
Itt is jól látszottak a vésések, kalapálások, feszegetések az ablakoknál.
A csarnok ezen oldala volt talán a legcsendesebb, legárnyékosabb.
Széles, jól járható „út” volt itt, és belátni is alig lehetett oda.
Attila egy kicsit most eltávolodott Zoliéktól, és a szomszédok felőli oldalt vizsgálgatta hosszasan.
- Hé, gyertek csak ide! – szólt a többieknek, akik szinte azonnal ott termettek mellette:
- Na, mi van? – türelmetlenkedett Imre.
- Nézz a lábad alá! – mondta mosolyogva, miközben mind lenéztek a porba.
- Ez meg mi a szar akar lenni? – lepődtek meg mindketten.
- Ugye, ugye? – mosolygott elégedetten Ati. Pár másodpercig szótlanul szemlélték, hogy azon a bizonyos pár méter sugarú körben, melynek közepén álltak, rendesen össze-vissza van járkálva minden.
A porban ez nagyon jól kivehető volt, és ezúttal egy darabig vissza is tudták követni az útvonalat.
Ráadásul a „kör”, ahol álltak, nem véletlen volt ott, ahol…
A másik oldalon ugyanis, a kerítés túlsó felén már az egyik csendes kis utcának a legvége volt látható valamelyest.
Kissé meredeken kellett felfelé sétálni ugyan, de már szépen le volt taposva ott a növényzet.
- A rohadtak! – mérgelődött Imre – Ideállnak az autóval az utca végére, majd itt kiadogatják a cuccokat.
- Na, azért ne szaladjunk ennyire előre! – állította meg a gondolatot Zoli – Ez nem bizonyít semmit. Láttátok azt a vasajtót, legalább hat ember kell hozzá benn, és még hat kinn. Ezen a meredek szaron baromi nehéz felvinni, és a kerítés is viszonylag ép – vázolta.
- Mit akarsz ezzel? – ráncolta a szemöldökét Attila.
- Nem hiszem, hogy itt durrantották meg a cuccokat. Ehhez magas ez a kerítés, és itt vannak a szomszédok.
- Szomszédok? – nevetett fel Ati – Haver, nézd már meg azt a házat! – mutatott a kísérteties kis épületre az utca felől.
- Mi van vele?
- Ugyan! Ezen a helyen még Drakula is összeszarná magát! Ha lakik is itt valaki, biztosan nem merne ujjat húzni a tolvajokkal, csak csendben szemléli, ahogy azok hordják a vasat.
- Nekem ez akkor is túl egyszerűnek tűnik – akadékoskodott továbbra is Zoli.
- Neked mi a véleményed? – kérdezte Imrét.
- Szerintem bármennyire is „egyszerűnek tűnik”, feltehetően úgy van, ahogy mondod. Ideállnak a kocsival, és innen bentről kiadogatják a vasat. Hidd el Zoli, máshol nem tudnak bejönni. – próbálta meggyőzni ő is. A nagydarab kollega ekkor elismerően megvakargatta a fejét, majd ímmel-ámmal bólogatni kezdett:
- Na jó, lehet, hogy igazatok van – mondta, majd hirtelen valami furcsa zörgésre lettek figyelmesek mindhárman. A hang a csarnokból jött, közel hozzájuk.
A „bátor” őrök megszeppenve álltak és meredtek a hang irányába:
- Kéne valami fadarab – suttogta Zoli.
- Vagy valami vascső – válaszolt Imre.
- Nekem meg tiszta alsónadrág, mert ezt összeszartam – így Attila. Erre aztán mind összenéztek, majd azonnal kiderült, mi is okozta a zajt: egy sovány, kóbor kutya jött ki a csarnokból.
Soványsága ellenére szép állat volt, láthatóan alaposan megijedt a három „testőrtől.”
- Én tudtam, hogy csak egy kutya! – húzta ki magát Zoli.
- Na persze! – röhögött rajta Imre.
- Biztos a müzlidre hajt – nevetett Ati is megkönnyebbülten – Jól ránk ijesztettél te eb! – szólt oda a kutyának is, aki fülét farkát behúzva próbált menekülni onnan.
- Na, gyere ide! Ne fuss el! – hajolt le Zoli, majd elővett egy zacskó diabetikus kekszet, azzal próbálta magához édesgetni a kutyát.
A többiek is hívogatták, és egy kis unszolás után megfontolt léptekkel ugyan, de közelebb merészkedett a kutyus is.
Bőszen falta a kekszet Zoli kezéből, miközben a többiek megsimogatták.
- Mi legyen vele? – kérdezte Imre.
- Ha előre jön velünk, akkor gondoskodjunk róla. Mit szóltok? – tette fel a kérdést Ati.
- Benne vagyok! De be is kéne oltatni, meg ilyenek. Ki tudja, mi szemetet meg evett már itt… – mondta bölcsen Zoli.
- Összedobjuk a pénzt, és elintézzük. Meg fogja hálálni, biztos vagyok benne. Ő is melózik, éjszakára jó jelző lesz belőle! – simogatták a kutyát.
- Visszatérve ittlétünk valódi okához, mi legyen most? Egyáltalán van itt még olyan, amit elvihetnének? – nézelődött Attila.
- Hajjaj! – vágták rá szinte egyszerre.
- Vasszekrények, csövek, keretek és ajtók is. Fognak még jönni – mondta magabiztosan Imre.
- Na jó, de jelezzük ezt a főnökség felé? – kérdezett Zoli.
- Talán nem ártana szólni róla, hogy mi észrevettük. Aztán majd ők eldöntik, mi legyen a továbbiakban – majd ezzel egy rövid időre jegelték is a témát.
Sok új információval, és egy kutyával tértek vissza a főportára.
Az „akció” után a szolgálaton kívüliek, nevezetesen Attila és Zoli hazamentek, és folytatták jól megérdemelt pihenőjüket…

folyt.köv.