6.

Komlós Attila talán még soha nem volt olyan izgatott, mint most.

Apja autójával lassan, a legapróbb szabályokat is betartva közeledett a megadott cím felé, amely valóban csak tizenöt percnyire lehetett a telephelytől.

Illatfelhőben úszva, belőtt séróval kanyarodott be a lakóparkba, egyre hevesebb szívverések közepette.

Mindeközben újra eszébe jutott Ildikó, de ezúttal már nem úgy, mint fájó emlék, hanem mint egy ismerős érzés.

Az érzés, mely hatalmába kerítette néhány évvel ezelőtt, most újra rátalált.

Gyorsan elfoglalta a legközelebbi parkolóhelyet a megadott házrész előtt, majd az órájára pillantott.

Elégedetten nyugtázta, hogy van még bő tíz perc az „érkezéséig”, így rágyújtott még egy szál cigarettára.

Gondolatai már joggal jártak a második emeleti lakásban.

Hevesen szívta a nikotin rudat, majd a felénél el is dobta azt.

Ezt követően újra befújta magát parfümével, majd bekapott egy rágót is, hogy ne érződjön annyira a cigaretta.

Még mindig volt pár perce, de nem várakozott tovább, hanem megnyomta a kapucsengőt:

- Igen? – jött a válasz azonnal.

- Komlós Attila vagyok – mondta mély hangon.

- Nyitom – majd berregni kezdett a zár, és a srác belépett.

Gyors léptekkel felsietett a második emeletre, és a megfelelő ajtónál bekopogtatott.

Alig tíz másodperccel később már nyílt is az ajtó, és teljes életnagyságban ott állt előtte a nő, akiről az elmúlt két hete szólt.

Attilának az álla is leesett, hiszen élőben még csodálatosabban nézett ki, mint azon a fényképen.

Csinos kis farmerszoknyában, és egy divatos piros színű fölsőben várta őt Angéla.

Gyönyörű hosszú haját kiengedve hagyta, és egy enyhe kis sminket is megengedett magának.

Attilának újra ismerős érzésre támadt, amikor belenézett azokba a szomorúságot sugárzó gyönyörű szemekbe.

Biztosan látta már valahol a lányt, ehhez nem férhet kétség. Ám bárhogyan is erőltette, nem tudta beazonosítani a dolgot, így félre is tette most ezt a kérdést:

- Szia Attila! – üdvözölte széles mosollyal a gyönyörű lány – Gyere be!

- Szia! – köszönt ő is, majd kézfogás helyett puszival üdvözölték egymást.

- Jó az illatod – állapította meg Angi.

- Köszönöm. Te pedig nagyon csinos vagy – nézett végig szájtátva a lányon. Érdekes módon egyáltalán nem volt ideges, kifejezetten jól érezte magát.

- Ó, nagyon kedves vagy.

- Ugye nem baj, hogy kicsit korábban jöttem? – folytatta megilletődve.

- Dehogy! Megfogadtam, hogy ma nincs tanulás, csak egy kis takarítás és főzés – nevetett kedvesen.

- Néha kell egy kis lazítás – helyeselt a srác, miközben beljebb lépve feltérképezte a lakást.

Nem mintha azzal lett volna elfoglalva, milyen körülmények közt él a lány, egyszerűen csak kíváncsi volt, mennyiben más ez a hely az előző kettőtől.

És nagyon is más volt.

Egy nem is olyan kis konyha pulttal, a nappalival egybekötött hálószoba, onnan pedig a fürdőszoba.

A falakon mindenhol színes festmények, kiragasztott koncertjegyek, dedikált Savage Garden fotók és minden, ami képes feldobni a hangulatot egy kislakásban.

Az egyszerűsége volt a nagyszerűsége. Melegség öntötte el Attila szívét, bármerre nézett.

- Valami baj van? Nem tetszik a hely? – aggódott Angéla, miközben visszarántotta kuncsaftját a valóságba.

- Dehogynem! Nagyon is tetszik – bólogatott hevesen – Annyira „egyben” van az egész, hogy hihetetlen. Minden tökéletesnek tűnik, olyan idilli! – nevetett, miközben Angéla hirtelen komoly lett:

- Pedig elhiheted, közel sem „tökéletes” minden – sütötte le szemeit – És, amúgy?

- Amúgy mi? – értetlenkedett a fiú.

- Ilyennek képzeltél? Visszakaptad nagyjából azt, amit a képen láttál?

- Nem igazán – rázta a fejét Attila, miközben Angi szemei kikerekedtek:

- Nézd, ha meggondoltad magad, nem kell itt maradnod. Nyugodtan lemondhatod a dolgot akár most is, semmi baj nincs belőle, mert…

- Várj, kérlek! – csitította a kissé ijedt lányt. – Azt akartam ezzel mondani, hogy élőben sokkal gyönyörűbb vagy, mint azon a képen. Hidd el, minden nagyon tetszik, amit látok. Egyszerűen belém fojtja még a szót is, ezért vagyok kissé idióta – mosolygott, miközben Angéla jól láthatóan belepirult az elhangzottakba:

- Hűha, hát ilyet még… Szóval, akik eddig nálam jártak, senki nem mondott még ilyen szépet… Kö… Köszönöm… - dadogott.

- Nincs mit, tényleg így van! – bátorodott fel, miközben azért rájött arra is, hogy azokat a szövegeit kezdi nyomni, melyeket azoknak a nőknek szokott, akikre veszettül hajt. Ez a felismerés újra kicsit megbolygatta a múlttal megspékelt jelent, enyhe zavart hozva ezzel a jelenlegi szituációba.

- És te ilyennek képzeltél engem? – dobta vissza a labdát Attila.

- Ami azt illeti, igen! – vágta rá határozottan.

- És ez számomra pozitív?

- Úgy is mondhatjuk.

- Kifejtenéd bővebben?

- Már a hangod is nagyon szimpatikus volt a telefonban. És külsőre is nagyjából ilyennek képzeltelek el.

- Szóval tetszik, amit látsz? – próbálkozott továbbra is választ kicsikarni a lányból.

- Most udvarolni jöttél? – engedett meg egy kacér kis mosolyt.

- Sosem lehet tudni – sóhajtott.

A következő percekben sablonossá vált a beszélgetés, mintha mindketten kerülgették volna a forró kását.

Arra egyikük sem figyelt oda, hogy mindeközben az idő is telt, de ez esetben ennek semmi jelentősége nem volt.

Gondolatban talán egymásra vártak, hogy valaki lépjen végre.

S mivel a lány még nem erőltette, így Attila sem akart elsietni semmit.

Tetszett neki a lány, és nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy „na essünk neki, csináljuk kiscsaj”, aztán vége.

Még ez a kissé erőltetett beszélgetés is olyan kellemes volt számukra, mintha évek óta nem váltottak volna pár szót senkivel.

A srác lassan-lassan kezdte felfalni szemeivel Angélát, aki ebből még semmit nem vett észre, ugyanakkor ő is kívánta már Attilát:

- Apropó! Megkínálhatlak egy kávéval, vagy üdítővel? – kérdezte.

- Köszönöm, egy kávét elfogadnék – vágta rá.

- Azonnal hozom. Addig helyezd magad kényelembe…

folyt.köv.