11.

 Attila boldogan sétálgatott az emberek között a kínai étterem felé.
Már a szájában érezte a kacsának az ízét, melyet minden alkalommal enni szokott azon a helyen.
Sokat gondolt barátjára, és nagyon boldog volt, hogy kicsit kiszakadt abból a világból, melyben eddig élt.
Angéla is rengeteget járt a fejében, és természetesen az együtt töltött felejthetetlen percek. Ildikóval talán soha nem volt ilyen jó egyszer sem…
Talán csak egy hajszál választotta el attól, hogy ne hívja fel a lányt, ám ez a hajszál még elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy veszteg maradjon.
Kissé elhanyagolt borostás képe még ellenállhatatlanabbá tette, büszkén nyugtázta, hogy bizony többen is szemügyre veszik.
Ő azonban jelenleg csak egy dologra gondolt: Ázsia ízeire.
Az étteremhez közelítve összefutott a nyál a szájában, így kissé mérgesebben vette tudomásul, hogy viszonylag sokan vannak ott.
Illedelmesen beállt a sor végére, elvette a tálcáját és hömpölygött a kisebb tömeggel.
Időközben már mellé is szép számmal gyülekezett a nép, de fel sem figyelt a „későn” érkezőkre.
Vágyakozva nézte az üvegen át megpihenő kacsafalatokat, miközben a már ismert kínai lány rákérdezett a kívánságra:
- Tesek mit kersz?
- Szia! Egy nagy adag kacsát kérnék szépen krumplival, melegítve. Savanyúságot nem kérek, csak egy fél literes narancsot. Ennyi az egész, köszönöm! – darálta el a dolgokat, és a lány ennek megfelelően már készítette is az adagot. Ebben a percben valaki megszólalt mellette mosolygós hangon:
- Ki sem néztem volna belőled, hogy ennyit tudsz enni – jött a megállapítás. Attila a döbbenettől először oda sem mert nézni, csak ennyit mondott:
- Olyan ismerős ez a hang – majd annak irányába fordult.
A meglepettségtől a szája is tátva maradt, és a már kellően meleg ételt is elfelejtette elvenni a pultról.
A hang gazdája ugyanis Angéla volt teljes életnagyságban. A nagy döbbenetet azonban nem pont ez okozta, hanem az, hogy Angi megegyezett azzal a lánnyal, akit nemrégiben le akart szólítani ugyanott, aki annyira megtetszett neki ebéd közben:
- Ennyire ronda vagyok? – incselkedett a most is gyönyörű lány.
- Ó, dehogy… Csupán… Csupán meglepett valami – mentegetőzött dadogva, majd gyorsan kivágta magát – Mit eszel? Engedd meg, hogy meghívjalak.
- Szó sem lehet róla! – tiltakozott.
- Ez nem könyöradomány. Semmit nem kérek cserébe, ha erre gondolsz – mondta sértődötten.
- Akkor sem kell, köszönöm – vágott vissza.
- Hát jó – szólt Attila, majd a kínai eladóra nézett – Bocsáss meg, mit szokott enni a hölgy itt mellettem?
- Ilatos csirke rizsel – jött a mosolygós válasz, mielőtt Angi ellenkezhetett volna.
- Köszönöm. Akkor azt is kérnék szépen egy kristályvízzel, és fizetnék – vágta rá nagyon határozottan.
- Te galád! – reagált erőltetetten Angi.
- Azért egyél valamit.
- Honnan tudod, hogy vizet iszom? – jött a jó kérdés.
- Többet tudok, mint gondolnád – mondta sejtelmesen a srác.
- És ha én most nem akarok enni?
- Akkor sajnos ki kell dobni azt a finom csirkét. Bár én jobban szeretném, ha velem tartanál. Persze, ha nincs más dolgod – próbálkozott Ati, majd Angéla elnevette magát, és így szólt:
- Üsse kő! – mondta – Örömmel elfogadom a meghívást. Köszönöm uram! – viccelődött.
- Számomra a megtiszteltetés – válaszolt a srác, majd a fizetést követően mindenki magához vette ennivalóját, és leültek egy üres helyre.
A beszélgetés az evéssel egyenes arányban szinte azonnal megkezdődött:
- Szóval elárulod? – kérdezte Angéla.
- Mire vagy kíváncsi? – falatozott a srác.
- Honnan tudsz ennyi mindent rólam? Például a víz.
- És olykor saláta – vágta oda Ati, így még jobban kikerekedtek Angi szemei.
- Erről is tudsz?! Figyeltettél?
- Soha. De miért érdekel ez téged?
- Kíváncsi típus vagyok.
- Én pedig szeretek titkolózni – mosolyodott el Attila.
- Nem mondasz semmit? – nézett szúrósan.
- Csak annyit, hogy te is láttál, de nem néztél. Én felfigyeltem rád, aztán valami módon összehozott minket a sors. A többi nem is érdekes.
- Ennyi a mondandód?
- Nem egészen. Kérdeznék valami intim dolgot is – bátorodott fel végig ravasz mosoly kíséretében – Jó volt velem?
A lány csendesen közel hajolt, és így szólt:
- „Szeretek titkolózni”
- Ez az én dumám – válaszolt a csőbe húzott srác.
- Úgyis tudod a választ. Felesleges kérdés volt – harapott ellenállhatatlanul a csirkébe a lány. Attila meg is izzadt kissé, majd ő is egyre hevesebben kezdte eszegetni a továbbra is nagyon finom kacsát.
Közben folyamatosan nézegette a lány óvatosan kikandikáló kebleit, és Angéla sem volt rest megbámulni a srác minden egyes rezdülését.
Ezúttal Angi volt a gyorsabb kacér mosoly kíséretében:
- Csak nem tetszem? – kérdezte.
- De, nagyon is – kapta fel a fejét Attila – Ám most nem „azt” néztem – vigyorgott.
- Akkor mit? – jött az erőltetetten sértődött kérdés, melyre Ati elmosolyodott:
- Leetted magad – válaszolt, majd a lány láthatóan zavarba jött, és gyorsan keresni kezdte magán a foltot. Ekkor Attila egy szalvétával közbelépett:
- Nyugi! Előttem, nem kell szégyellned – mosolygott – Csak azért szóltam, hogy „én” szóljak – mondta megnyugtató hangon, majd gyengéden az említett folt felé nyúlt, ami a meglehetősen szép mellek környékén volt.
Még mielőtt azonban elragadta volna a vágy, gyorsan észbe kapott, és odaadta a lánynak a szalvétát. Angéla sem bánta volna olyan nagyon, ha hozzáér a srác, de visszafogta magát.
Udvariasan megköszönte a segítséget, és megtörölgette a kicsiny foltot:
- Köszönöm – mondta.
- Igazán nincs mit. Olykor előfordul az emberrel. Én is elvárom, hogy szóljanak – jött az ugyancsak megnyugtató válasz.
Az ebéd befejeztével enyhe kis csend ereszkedett rájuk, mintha megint egymásra vártak volna.
Ez a némaság azonban most nagyon is kellemessé tette az ebéd megemésztésének perceit, valamint az óvatos „méregetést” is.
A sokadik első lépést most a fiú tette meg:
- Most nincs sulid?
- De, délután lesz. Idejárok enni, és tanulni is egyben.
- Akkor most megzavartalak?
- Cseppet sem – rázta a fejét a lány – Örülök, hogy végre nem egyedül ettem.
- És a barátnőid?
- Ha nem muszáj, senkit nem engedek túl közel.
- Miért? – jött a jogos kérdés, majd Angéla kicsit elvörösödött. Attila minden apró megmozdulást azonnal rögzített, és elgondolkodott rajta.
Furcsa volt a lány számára, hogy valamelyest felszabadultan, viszonylag könnyedén és szívesen beszélhet a kialakult helyzetről:
- Emiatt az egész „meló” miatt.
- Miért csinálod?
- Mert nincs más választásom. Ha megtudnák a suliban, hogy jelenleg miből élek, kirúgnának – jött a szomorú válasz.
- Értem – gondolkodott el Attila borostáját dörzsölgetve.
- És te? – érkezett vissza a labda – Veled mi a helyzet? Kissé másnak tűnsz, mint amit mutatsz – érkezett a jó és jogos megállapítás. A fiú ekkor elgondolkodott, majd így szólt:
- Van még egy kis időd, vagy elrohansz most is?
- Van még időm.
- Innál velem egy kristályvizet?
- Nem! – mondta határozottan, majd felállt – Ezt most én fizetem! – közölte ellentmondást nem tűrően, és már ugrott is az italokért.
Ezt követően újabb hosszas beszélgetés vette kezdetét…

folyt.köv.