5.

 Nem érkeztek túl sokan a temetésre. Zoli gyökerei vidékre nyúltak vissza, így javarészt csak a városi ismerősök, kollegák, barátok és a cég emberei voltak ott.
A főnökség is természetesen megjelent, és valahol a sírok között távol Ariel is fellelhető volt.
Zoli kedvese, Melinda állt a legközelebb a ravatalozónál. Őt szülei támogatták, olyannyira elhagyta magát.
Valamivel távolabb lehajtott fejjel hallgatott Attila, Papa és Imre.
Mind imádott barátjukra gondoltak, s újra felelevenedett bennük számtalan kellemes emlék.
Mindhárman szipogtak. Egyedül Gyökér Laci nem jelent meg a szertartáson, melyet Attila tett szóvá elsőként:
- Laci merre jár? – szólalt meg halkan, majd kíváncsian körbenézett.
- Tényleg, én sem látom – szemlélődött Papa is – Nem mondta, hogy nem jön.
- Ez fura – vette le napszemüvegét Ati – Nem jön el a temetésre? Pont ő? – nézett értetlenül.
- Azt hiszem, tudom mi a baj – törölte kisírt szemeit Imre.
- Éspedig? – kíváncsiskodtak.
- A tragédia óta alig szólt valamit, csak ha feltétlen szükséges volt.
- Ez igaz, de mi köze ennek a távolmaradáshoz? – türelmetlenkedetek.
- Biztos vagyok benne, hogy hibásnak érzi most magát. Természetesen nem tehet róla, de mivel ő a hátsó őr, ezért sokkal nehezebben dolgozza fel a történteket.
- Igen, az meglehet – ismerte el Papa.
- Nem volt képes eljönni. Talán egymaga akar később idelátogatni – mondta.
- Talán igazad van – gondolkodott el mélyen Attila, ám mielőtt belemerült volna a kérdésbe, megkezdődött a szertartás, és a pap beszélni kezdett.
Attila gondolatai szépen lassan elkalandoztak egy teljesen más irányba.
Ezúttal minden olyan dolog eszébe jutott, amire eddig csak részben figyelt fel, vagy tett szóvá finoman.
Mi más bizonyíthatta volna jobban a „gyászoló” család érdektelenségét, minthogy Zoli anyja anyagi okokra hivatkozva nem jött el a végső búcsúztatásra. Minden egyes ügyet telefonon keresztül intézett, de nem volt hajlandó megjelenni a gyászszertartáson.
Számára sajnos Zoli nem volt más, mint állandó és megbízható pénzforrás.
Attilának egyszer volt szerencséje látni az öreglányt, de akkor is csak kuncsorogni jött.
Most aztán ez a lehetőség is megszűnt a számukra, mert a fia többé nem dől be a trükknek, és nem adhat az anyjának.
Számtalanszor előfordult, hogy a srác fizetés után egy nappal már pénz nélkül érkezett munkába, hiszen mindet kölcsönadta…
Ezek a gondolatok jártak Attila fejében, míg a pap beszélt.
Kicsit el is szégyellte magát, hogy még ilyenkor a temetőben is képes megharagudni, és talán barátja sem nézi jó szemmel odafentről ezt a gyűlölködést.
Még ha tudja is, hogy igaza van Attilának, most nem szabad mérgesnek lenni senkire.
Ati óvatosan a koporsó felé nézett, majd könnyein keresztül Melindát fürkészte.
A két kisírt szempár meg is találta egymást, hiszen Melinda is odanézett.
„Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni…”
Gondolta a fiú, miközben nézték egymást.
Zoli szerelme mintha megértette volna a gondolatokat, és óvatosan bólintott.
Amolyan megköszönő mozdulat volt ez azért, amiért a srác végig küzdött a barátja életéért, és a legvégsőkig ott volt.
„Nem a te hibád. Mindent megtettél…” – gondolta Melinda, majd újra a koporsó felé fordult.
A beszéd elhalkult, majd Zoli elindult utolsó útjára.
Az őrök kissé lemaradva kullogtak a többiek után, majd a síró férfiak közül Papa szólalt meg halkan:
- Szerintetek nem kéne odamenni a barátnőjéhez?
- Ugyan mit mondhatnánk neki? – mondta lemondóan Imre.
- Nem kell – vágott közbe Attila – Én már mindent megbeszéltem vele. Ha valamit szeretne még tudni, akkor úgyis szólni fog. Mi ne piszkáljuk szerintem – csitította a felvetést Ati, és ezzel abba is maradt a dolog.
Alig pár perccel később jött a legnehezebb része a temetésnek.
Zolit óvatosan leengedték a sírgödörbe, majd nem sokkal később a „virágeső” után hevesen dobálni kezdték rá a földet.
Ez volt a legrosszabb pillanat, a hozzá legközelebb állók közül ekkor többen rosszul is lettek.
Melinda kis híján összeesett, míg Attila is elvesztette a fejét egy kicsit.
Hirtelen gondolt egyet, és mint aki meg akarja akadályozni az elföldelést, megindult a sírások felé.
Szerencsére Imre és Papa idejében utánanyúltak, így nem engedték továbbmenni:
- Nyugi, ne menj sehova! – fékezték meg a zokogásban kitörő srácot.
A hátralevő kis idő már valamelyest nyugodtabban telt.
A szertartás végén mindenki elhelyezte a koszorúkat. Attiláék itt is utoljára maradtak, mivel ekkorra már mindenki elment.
A három férfi egyszerre fogta az általuk készíttetett koszorút, és helyezték a többire.
Néhány percig még némán ácsorogtak, majd végleg elköszöntek barátjuktól.
Szótlanul sétáltak kifelé a temetőből. Most minden csendes volt, talán csak a madarak csicsergését lehetett hallani.
A kapuhoz érve Attila újabb szál cigarettára gyújtott volna, amikor Imre megkocogtatta a vállát:
- Várj! – mondta – Szerintem hozzád jöttek – mutatott a parkoló irányába.
Attila döbbenten tapasztalta, hogy talpig feketében közelít hozzá a már régen látott Angéla.
- Semmi sem történik véletlenül – csapott vállára az öreg – Majd beszélünk. Gyere Imi, menjünk haza! – hívta a srácot, majd ők ketten el is tűntek onnan.
Attila is elindult a lány irányába, majd leplezve vörös szemeit napszemüvegét használta álcának.
Persze ő is tudta, hogy ez mind hiábavaló, de azért tett egy próbát.
Egymáshoz érv megálltak, majd kis várakozás után a szomorú Angi szólalt meg először:
- Előttem nem kell szégyellned a könnyeidet – mondta nagyon halkan, s ekkor már semmi sem érdekelte Attilát.
Levette szemüvegét láthatóvá téve a fájdalmat és a dühöt:
- Azt hittem, sikerül megmenteni…
- Nem vagy hibás – simogatta meg az arcát.
- Ha én megyek akkor hátra, nem történik meg ez az egész…
- Nyugodj meg, kérlek – ölelte át a lány.
- Nem akarok hazamenni – súgta – Nem akarok ott lenni…
- Van kedved sétálni? – kérdezte Angéla, és erre a srác heves „igenlő” bólogatásba kezdett.
Ezt követően megfogták egymás kezét, és elindultak… 

folyt.köv.