8.

 Attila elvakult tekintettel szorongatta a kést, miközben Laci igyekezett menteni a menthetőt.
A válaszra váró fiú és kollegája is jól tudta, hogyha egy az egyben esnének egymásnak, akkor Atinak lenne kevesebb esélye.
Az éles szerszám és a düh azonban megváltoztatta az erőviszonyokat, és ezzel Gyökér is tisztában volt:
- Mit képzelsz? Hogyan feltételezheted ezt rólam? – játszotta a felháborodottat.
- Akkor miért volt hátul az embléma, mi? Ne hazudozz itt nekem, hanem válaszolj végre a kérdésemre! – üvöltött közelebb lépve a késsel.
Laci izzadt homlokát törölgette. Jól tudta, innen nincs menekvés.
A vele szemben álló kollega rájött az igazságra, így minden megváltozott.
Gyökér nagyot fújt, majd a fotelben ülve elkezdte mesélni a történteket.
Már mindegy volt számára minden, talán saját lelkiismeretét is menteni akarta innentől kezdve.
Attila egy percig sem tágított, mint egy darab kő, úgy állt mozdulatlanul kollegájával szemben.
Laci még egyszer a rá irányuló késre pillantott, majd belekezdett:
- Már hónapok is elteltek az első óta, de senki nem vette észre – fújt nagyot – Szóval egy szép napon megállt itt egy autó. Nagy, platós autót képzelj el.
Négyen voltak vele, és faggatózni kezdtek a csarnokot illetően. Hidd el, próbáltam elzavarni őket, de végül elfogadtam az ajánlatot – halkult el.
- Mi volt az ajánlat? – kérdezte szigorúan.
- Mindenféle vas érdekelte őket hátulról. Cserébe minden alkalommal egy kis pénzt ígértek, meg egy kis üdítőt. Gondoltam, mellékesnek jó lesz. Csak azokon a napokon engedtem be őket, amikor biztos voltam a dolgomban.
Legtöbbször ezért is mentem le hozzátok, hogy így tisztán tartsam a terepet számukra. Tudom, már semmit nem számít, de esküszöm nem akartam semmi rosszat – mondta őszintén megbánva a bűnét – Csak egy kis pénzt szerettem volna keresni.
Ki a fenének kellettek volna azok a korhadt vasszekrények, keretek és ajtók?
Honnan a francból tudhattam volna, hogy egyszer ilyen tragédia lesz belőle?
Hinned kell nekem Attila! Ugye hiszel nekem? – könyörgött.
- Szóval te engedted be őket…
- Én – szipogott – A nyomokat nem volt nehéz eltüntetni, mivel te is sokat jársz hátra, és más is megfordul arrafelé, így simán eltűntek az árulkodó jelek.
Amikor először jöttetek rá a lopásokra, le akartam állni de már nehéz volt.
Még több pénzt ígértek, és már többen is voltak. Egyre többet és nagyobbat vittek, még szerszámokra is szükségük volt. Közben lerágtam a körmömet is, nehogy valaki hátramenjen, amíg munkálkodnak.
Nem tudhattam, haver! Zoli soha nem jött hátra – sírta el magát.
- Most az egyszer hátrament – mondta halkan – Most, és utoljára.
- Én nem akartam, esküszöm…
- Mi történt aznap? Az igazságra vagyok kíváncsi, ne kamuzz tovább! – figyelmeztette.
- Korábban jöttek a megbeszéltnél, de mivel itt voltak, kaput nyitottam nekik. Egyáltalán nem örültem, de nem tehettem mást. Hátramentek pakolni, ti meg elől csevegtetek, így semmi rosszra nem gondoltam. Közben Zoli is hátrajött, és minden bizonnyal kiszúrta őket.
Engem kikerülve odament először, és mikor menekülőre fogta volna a dolgot, elkapták – fogta a fejét.
- Tovább!
- Lassan jöttek kifelé. Véletlen sem akartak feltűnést kelteni. Meg is lepődtem rajtuk. Mikor a kapuhoz értek, akkor közölték, megleckéztették az egyik őrt, de nincs komoly baja. Minden az eredeti terv szerint halad, csak nézzem meg az őrt.
Rettenetesen megijedtem, akkor már tudtam, hogy végem, hisz az őr mindent látott. Hátrafutottam, és akkor láttam, hogy mi történt.
Zoli feküdt a földön, én pedig gyorsan eltűntettem a fontosabb nyomokat, majd igyekeztem megviseltté tenni a kerítést is. A lábnyomokat is ők hagyták azért, hogy eltereljenek minden gyanút, de ekkor már minden mindegy volt.
Mindig ők taposták le ott a növényzetet is, hogy arra figyeljetek fel, de ez már mellékes.
Zolihoz siettem, és felhívtalak téged. A többit úgyis tudod. Csak azért derült rá fény ennyivel később, mert Zoli meghalt – halkult el.
Attila az elhangzottak után még inkább dühös lett, és szomorú.
Újabb kérdések merültek fel benne, amikből az egyiket fel is tette:
- És a zsaruk? Hogyan vezetted meg őket?
- Nem kellett. Ők ezúttal saját magukkal csesztek ki, hiszen nem találták meg az emblémát, én meg utána hiába kerestem már.
- És mit mondtál nekik, mikor arról kérdeztek, hogy miképpen találtál Zolira?
- Járőröztem. Zajt hallottam és kimentem. Szerencsére ez a kérdés akkor téged sem foglalkoztatott, így csak a rendőröknek kellett válaszolnom.
- Előbb-utóbb mindenképpen rájöttek volna a hazugságaidra! Csak idő kérdése lett volna az egész.
- Az lehet, de már mindegy. Nem igaz? – nézett kisírt szemekkel a még mindig mozdulatlan késre Attila kezében, aki halkan megszólalt:
- Szaros pár ezer forintért kellett meghalnia? Meg egy kis üdítőért?
- Ez nem ilyen egyszerű…
- Semmivel sem vagy különb, mint azok, akik megölték. Sőt, rosszabb vagy. Egy utolsó beszari sunyi féreg – rázta a fejét, de Laci semmit nem mondott.
- Ha tehetném, magam döglenék meg helyette…
- Talán kívánságod valóra is válik – mosolygott sejtelmesen Attila – Kelj fel!
- Mi? – hökkent meg Laci.
- Kelj fel! Vagy zavar a kés? Az nem zavart, mikor a halálba küldted szegény Zolit? Kelj fel! – ismételte, majd Laci félve felállt a fotelből.
- Mi… Mit akarsz tenni? – ijedt meg.
Attila nem válaszolt, csak eltorzult arccal erősen szorítva a kést, újabb lépést tett előre…

folyt.köv.