11.

 Mintha alvó kisgyerekek lettek volna a lakókocsiban, olyan nagy volt a csend.
Ebben semmi meglepő dolog nem lett volna, de három ember ült ott.
A kora délutáni órákban úrrá vált a szótlanság, és az óriási hiányérzet.
Imre a telefonját nyomogatta magányosan, míg Papa próbált újságot olvasni.
Attila megint a bejáratnál ült cigarettával a kezében, ami már majdnem ujjáig leégett.
Csak meredt a semmibe, gondolatai nagyon távol jártak attól a széktől, melyben helyet foglalt.
Apró mocorgás törte meg a magányos csendet. Imre kelt fel megunva a mobilozást, majd nyújtózott egy nagyot.
Csendesen Attilához lépett, majd óvatosan a vállára tette kezét, visszarántva ezzel a csúf valóságba:
- Jól vagy? – érdeklődött halkan. Attila félig felnézett rá, és zavaros tekintettel válaszolt, miközben eldobta a már füstszűrőig égett cigit:
- Nem, haver – rázta a fejét – Nem vagyok jól.
- Megértelek – hajtotta le a fejét – Beszéljünk róla?
- Talán… Jót tenne – válaszolt a srác, miközben Imre odavitt egy széket és leült.
Papa is abbahagyta az újságolvasást, és figyelte a fiatalokat.
- Nekem is hiányzik – hajtotta le a fejét Imre – Olyan hihetetlen…
- Eddig minden alkalommal öröm volt, ha idejöhettem. Ma már sajnos nem az. Bármerre nézek, bármit teszek, mindig Zoli van előttem, és a borzalmas nap – szipogott, de nem sírta el magát.
- Nyugodj meg – tette vállára a kezét.
- Túl sok volt ez nekem. Először meghal Zoli Gyökér miatt, aki aztán később öngyilkos lesz.
- Ez a magyarázat arra is, hogy a temetésre nem jött el. A bűntudat miatt nem volt rá képes. Én nem is tudom, most mit érzek iránta…
- Ha tőlem tudjátok meg, bizonyára mi sem bántunk volna vele kesztyűs kézzel – mondta sejtelmesen.
- Ezt, hogy érted?
- Gondolj bele – nézett rá – Ha nem gondolom át akkor a dolgokat, amikor az emblémát megtalálom, akkor mi lett volna?
- Még most sem értelek…
- Ha nektek szólok, és neki nem, szerinted átadtuk volna a rendőrségnek? – kérdezte nagy érdeklődéssel a választ keresve.
Imre hosszasan elgondolkodott a válaszon, de a feleletével még nem jutottak előrébb:
- Fogalmam sincs… Biztosan – mondta bizonytalanul, mire Attila megrázta a fejét:
- Nem hinném. Eszeveszettségünkben addig vertük volna, amíg van benne szufla.
- Biztos kapott volna pár pofont, de szerintem ennyi, nem több.
- Az a baj, hogy képtelenek lettünk volna leállni. Amikor megtudtam, mit tett, mindenképpen úgy alakítottam volna a dolgokat, hogy ő mondja el az igazat.
- Bizonyos értelemben így is lett – mondta értetlenkedve Imre.
- Arról viszont hallgatott, hogy mi történt. Csak azt írta a levélben, hogy megütöttem, ám ezt is csak azért, mert látszott rajta az ütésnyom. Kicsit eljátszottam vele, és közben csak spanoltam magam egyre jobban, még el nem szállt az agyam – halkult el, s erre Papa is felfigyelt még jobban.
Kis csend ereszkedett rájuk újból, de Imre nem merte feltenni a kérdést.
Bármilyen kíváncsi is volt, néma maradt. Egyedül az öregnek volt bátorsága halkan megszólalni, a lényegre térve:
- Mi történt még aznap a hátsó portán?
- Kis híján kinyírtam Lacit – válaszolt nagy természetességgel – Fogtam a kést, amivel enni szokott, és megfenyegettem. Miután elmondta az igazat, hatalmába kerített valami furcsa érzés. Éreztetni akartam vele a fájdalmat, amit ő okozott.
Mert mind tudjuk, ha nem is ő szúrt közvetlenül, legalább annyira hibás, mint akik ezt tették – tett apró kitérőt.
- És mi lett a késsel? – érdeklődött Imre.
- Mikor már csak egy hajszál választott el, hogy megtegyem, vége lett…
- Mi az, hogy „vége?” – érdeklődött az öreg.
- Egyforma esélyek voltak arra, hogy leszúrom, vagy nem. Lehet, hogy csoda történt, és Zoli dobatta el velem azt a szart – fogta a fejét – Szóval elhajítottam, és akkor ütöttem meg Lacit. Ez történt aznap – fejezte be a mondókát.
Kissé döbbent, de cseppet sem hosszas csend vetette meg a lábát.
Papa bámult maga elé, míg Imre is hosszasan elgondolkodott.
Attila újabb cigaretta után kutatott, majd meglepetten tapasztalta a „készlet” teljes hiányát.
- Ha jobban belegondolok – vakarta közben a fejét Imi – Egészen biztos vagyok benne, hogy szerencséje volt Gyökérnek akkor.
- Szerencse? – lepődött meg kissé Attila.
- Tudom, a történtek utólag teljesen más irányba mentek – emelte kezeit mentegetőzve – A szerencsét tudod mire értem?
- Nos?
- Az a szerencse, hogy nem az én kezemben volt a kés akkor. Biztosan nem bírtam volna ki, hogy ne használjam…
- Nem tudhatod. Akkor és ott sok dolog kavarog az emberben, és talán meg is változtatja. Nem csak az adott pillanatot, hanem az egész kibaszott hátralevő életét! – kiáltott fel, majd dühösen felrúgta az előtte heverő felmosó vödröt.
- Itt az ideje valamelyest megnyugodni – szólt közbe bölcsen Papa – Ami történt, megtörtént. Ti mind nyilván sokkal nehezebben dolgozzátok fel, mert fiatalok vagytok. Én magam már láttam pár dolgot, de ami itt történt az nem mindennapi – szomorodott el, majd folytatta:
- Meg kell tanulnunk „elengedni” a fájdalmat és a bánatot. Ha csak egy kicsit is, de csillapodnia kell az űrnek, melyet Zoli halála hagyott bennünk. Senkinek sem könnyű ez, de nem is „mondták”, hogy az lesz. Így vagy megpróbálunk kicsit felocsúdni ebből a stresszből, vagy megyünk a levesbe. Nem mondok hülyeséget gyerekek, hihettek nekem – mondta magabiztosan az öreg.
Imre és Attila úgy néztek az alacsony emberre, mintha a saját apjuk lett volna.
Szinte minden szava felkorbácsoló, és megnyugtató volt egyszerre.
Ép ésszel vázolta a tényeket akkor is, ha azok nagyon fájóak voltak.
Rövid mérlegelés után belátták, hogy mindenben igaza van az idősebbnek.
A csendet megtörve Attila szólalt most meg gondterhelten:
- Innék egy sört.
- Én is – kontrázott Imre.
- Akkor ki menjen át a boltba? – erőltetett mosolyt az öreg, majd Attila indult el elsőként.
Most eszükbe sem jutott a lehetséges ellenőrzés, egyszerűen próbáltak nem gondolni semmire, miközben mégis minden apró részlet ott motoszkált a fejükben…

folyt.köv.