12.

 A csendesen sírdogáló férfiak gondolataikba temetkezve iszogatták a sört.
Még Papa szemében is megcsillantak a könnyek, holott nemrégiben ő rázta gatyába a maroknyi társaságot.
A történtek, és az öreg szájából elhangzottak mind óriási hatást gyakoroltak rájuk.
A legnehezebb dolga természetesen Attilának volt, hiszen ő elejétől a végéig végigkísérte az egészet.
Ott volt Zolival az utolsó óráiban, és ő jött rá az igazságra is némi szerencsével.
Megint eszébe jutottak a bizonyos szavak az öregtől, melyeket a „véletlenekről” mondott a temetőnél.
Táskájához nyúlt, és előszedte az eddig annyira titkolt füzetkét, melyet Angéla megismerése óta vezet.
A többiek kíváncsian nézték, de nem szóltak egyetlen szót sem.
Ez a füzet már pont úgy nézett ki, ahogyan egy bukott diáké mutathat.
Koszos is volt már helyenként, és sok „szamárfül” jellemezte.
Ezek a papírok mutatták be Attila életének egy hosszadalmasabb szakaszát.
Combjára tette a füzetet, kezébe vette tollát és írt pár sort.
Ami éppen eszébe jutott. Éppen az általános szertelenség tette egyedivé a már megviselt tárgyat:

„Papa azt mondta a temetés után, hogy „véletlenek nincsenek…”
Még pontosan nem tudom, hogy mit jelent ez „bensőséges” értelemben, csak sejteni vélem.
Talán az sem lehetett a véletlen műve, hogy a végzetes napon én magam voltam ott barátommal?
Az sem a sors fura fintora, hogy én buktattam le Gyökért?
Miért pont én? Talán arra kéne ráébrednem, hogy minden abszolút relatív, és a maga nemében az a kevéske „jó” fellelhető a legszörnyűbb dolgokban is?
Azért voltam akkor én a csarnokban, hogy még utoljára láthassam a barátomat?
Passz…
Ha tehetnék hangulatjelet a füzetembe, most csupa tanácstalan fejecskét rajzolnék.
Talán sokszor természetfeletti kérdések merülnek fel bennem, amelyek következtében magam is kételkedek abban, normális vagyok-e…
Pedig ha jobban megvizsgálom ezt a „relatív” világot, akkor semmi furcsaság nincs a gondolataimban, csupán én nem megyek el olyan dolgok mellett, melyet mások „hétköznapinak” neveznek.
Nem tudom, mi a helyes. De ki dönti ezt el? Ezt sem tudom. Igaz, más sem.
Csak azt gondoljuk, hogy marha okosak vagyunk, és mindennel tisztában vagyunk. Pedig nem…”  

S ezzel le is zárta röpke gondolatait Attila.
- Mit lesel, haver? – érdeklődött Imre.
- Nem érdekes. Írtam pár sort.
- Naplót vezetsz? – kíváncsiskodott Papa.
- Olyasmit – válaszolt kissé félénken.
- Az nagyon jó! – emelte hangját az öreg – Olykor nekem is szükségem van rá, hogy leírva adjam ki magamból a feszültséget.
- Komolyan? – lepődött meg Attila.
- Persze! Erre nagyon kevesen képesek ám!
- Engem sokszor tényleg lenyugtat. És legalább van hova firkálnom az eszembe jutott dolgokat.
- Helyes! Szerintem ez elég komoly dolog – bólogatott elismerően az öreg.
- Akkor erre is iszom! – nevetett visszafogottan, de őszintén Attila.
Mindhárman az apró mosolyt megeresztve koccintottak, majd szinte egyszerre mondták:
- Zolira! – hangzott a szájukból.
A következő pillanatban Attila kinyitotta a kisszekrényt a lakókocsiban, melyből kiesett Zoli műanyag bögréje, melyen természetesen egy meztelen nő díszelgett.
A szomorúság helyett azonban kissé meglepődve szólalt meg Ati a bögrére bámulva:
- Te is innál, igaz? – szólt hozzá mosolyogva, majd felvette a földről a tárgyat.
- Add csak ide! – kérte el Imre, majd kollegája kíváncsian engedelmeskedve az asztalra tette.
Imi ekkor beleöntött egy kevés sört a bögrébe, majd a többiekre nézett.
Attila ekkor kissé elnevette magát, és ő is töltött Imiére, és végül Papa töltötte tele Zoli ivóeszközét.
A bögrét odatolták, ahol Zoli általában ülni szokott szolgálati ideje alatt, s elérzékenyülve néztek szótlanul az üres székre.
Biztosak voltak benne, hogy mind a négyen ott vannak a lakókocsiban.
Szinte egyszerre emelték dobozukat Zoli irányába:
- Egészségedre, haver! – mondták.
Ezt követően újra a néma csend lett az úr a környéken.
Csak a kinti forgalom emlékeztetett arra, hogy némi élet még van arrafelé.
Ezzel egyidejűleg sok minden megváltozni látszott.
Jelen periódusban Attila is már tisztán látta a dolgokat, és megpróbált minden apró részletet a helyére tenni.
Most nem kizárólag a múltra koncentrált, hanem a jövő megoldásaira Angélát és a szülőket illetően.
Nagyon nehéz „küzdelem” elé nézett, de nagyon szerette a lányt, és érte vállalt mindent. Már teljesen más volt, mint az utolsó vitánál.
Azt azonban ő maga sem sejthetett, hogy egyes problémákat megoldódnak „maguktól.”
Valamint azt sem, hogy ez a korszak már a végkifejletéhez közeledik…

Vége az V. fejezetnek.

Következeik a VI., egyben utolsó fejezet.