Hú, olyan régen történt már…
Ha ezen a helyen lehetne vásárolni, vennék egy televíziót vagy egy laptopot, és azon nézném meg az esetet, ami akkor történt.
Ma már csak megmosolygom az akkoriakat. Ami egyszer elrendeltetett, azon nem lehet változtatni.
Visszapörgetem az időt…
Szóval:
Azt a napot sosem lehet elfelejteni, még ITT sem.
Önbizalomdoppingnak indult az egész. Sok hasonlóban lehetett részem címeres mezben, egészen pontosan 46-szor.
Az ellenfél egy gyengébb képességű csapat, Új-Zéland.
Határozottan és keményen verték vissza a támadásokat, melyet szinte futószalagon gyártottunk…
Egészen a 21. percig tartották magukat, míg végül egy pontrúgás után egy fejesgóllal sikerült vezetést szereznünk.
A tét nélküli meccsen szerettük volna maximálisan kiszolgálni a hazai közönséget, így természetesen további találatok elérésére törekedtünk.
A lendület egy percig sem tört meg a gól után sem, jók voltunk.
Élveztük a játékot, egyedül nekem okozott kisebb gondot az, hogy hirtelen furcsán kezdtem érezni magam.
Egy szögletet követően az ellenfél kapusa magabiztosan húzta le a labdát, majd a visszafelé futás közben összeszorult a mellkasom.
Megráztam a fejemet is, de hirtelen lelassult minden körülöttem.
Anélkül, hogy bárki is hozzám ért volna, a 36. percben a kezdőkör közelében összeestem…
A szemeim szabályosan kiakadtak, mintha nagyon rácsodálkoznék valamire, pedig valójában szó sem volt ilyesmiről…
Természetesen a társak és a játékvezető is azonnal odarohantak hozzám, miközben én magam a kényszer szülte csendben hagytam, hogy az események megtörténjenek körülöttem.
Ugyan mi mást tehettem volna?
Az orvosi stáb is alig egy perccel később már megérkezett, és kétségbeesetten próbáltak egy kis életet lehelni belém.
Nem volt más választás, mindenkinek segítenie kellett.
Az ellenfél is – felismerve a helyzet súlyosságát – azonnal a segítségemre sietett.
A lehető legjobb ellátásban részesültem, pár perccel később az orvosi szobában voltam, oxigént és infúziót kaptam…
Közben a társaim elvesztették a fonalat, de az ellenfél sem tudott mással foglalkozni, mint az én állapotommal.
A félidőből hátralevő pár percet még levezette a kirendelt bíró, aztán mielőtt lemehettek volna a játékosok, kiderült az igazság: Meghaltam.
A még pályán, és a kispadnál lévő játékosok is a hír hallatán szinte egyszerre estek össze sírva.
A játékvezető idő előtt lefújta a meccset.
Szinte egy emberként zokogott a közel húszezer kilátogató, a csapatok, valamint az őket segítő személyzet…
Az ellenfél játékosai könnyeiket törölgetve borultak a mi nemzetünk fiaira…
29 éves voltam akkor, és a pályán állt meg a szívem.
Ha jobban belegondolok, semmi okom a panaszra.
Ott haltam meg, ahol igazán éltem…

Évek teltek el azóta, de az emlékek cseppet sem halványultak barátaimban.
Akár egy „felhő-emberke”, úgy állok itt néhány évvel korábban a pálya közepén.
Barátaim, ne csüggedjetek! Új-Zéland nemzeti csapata, ti se sírjatok!
Velem minden rendben van. Tudom, hogy elég rosszul festek, de ne aggódjatok, mindjárt vége lesz.
Oly hosszú idő telt el a történtek óta, és most itt állok már egyedül…
Nincsen hangzavar, és a reflektoroknak sem kell bevilágítania a pályát.
A kezdőkör közelében egyedül állok, és hallgatom a csendet…
Nyugodjatok meg Barátaim, Velem minden rendben van.
Ahol én létezem, ott minden pillanatban játszhatok, és mindig gólkirály vagyok…
Bár sok dolog hiányzik INNEN, de a legfontosabbat megkaptam: Egy labdát…Most mennem kell, mert sok dolgom van még.
A gyepmester is lassan nyugovóra tér, én pedig – már egy másik világban ugyan – vele tartok…