Szemedben a pokol tüze vidám táncát járja, Játszik velem képzelet, és lesújt majd a valóság. Rám zúdítja erejét, s csak haláltusám várja, Mint könyörtelen uzsorás a mit sem sejtő adósát.
Elmém függönyét most elhúzom egy időre, Csak a csend szól hozzám olykor, falak közé zár, Felkelek, ha lesz majd kedvem, belefér az időmbe, Így kellett hát lennie, még akkor is, ha fáj…
