Bazsó Gábor:

 Egyenes kiesés

1. 

János meglehetősen fiatal, ám annál szigorúbb gyógytornász hírében állt.
Kopasz feje és bizalmat korántsem keltő tekintete nem is árulkodhatott másról.
A testedzés elvégzése után bárkinek a legjobb barátja lett, de addig a bő húsz percig a kórházban nem volt kegyelem:
- Fel, és nagylevegő! – jött az utasítás – És le. Fel, és le! Nagyon jó! Még egyszer magasra a kezeket! – újabb instrukció – És le! Egészségükre! – vetett véget a gyógytornának János.
A betegszoba öt ágyából mindössze négyen ültek fekvőbetegek, és az egyiken Neumann Tamás civilben.
Ő szintén tornázni jött, bár életunt tekintete teljesen másról árulkodott.
Egy ismeretlen joggal gondolhatta volna az alig harminc éves férfiről, hogy legszívesebben levetné magát az emeletről…
Jól ismerte már a kardiológiai osztály minden szegletét, hiszen ő maga is elég sok időt töltött e falak között.
Életuntan hallgatta az öreg betegek szüntelen viccelődését.
A jelenlévők túlnyomó többsége átesett már az életmentő beavatkozáson, legalábbis a felsőtestükön a fordított „T” alakú ragasztás erről árulkodott.
Ők már csak a napok múlásával foglalatoskodtak, így várták az utolsó, szanatóriumi kezelést.
Mindössze egy olyan ember volt ott, aki még nem esett túl a nagyon fontos műtéten.
Az ő arca egészen másról árulkodott. Tamás már meglehetősen jól ismerte ezt az észjárást:
„Vajon túlélem-e? Istenem kérlek, segíts, hogy felébredjek az altatásból…”
Ezeket, a legfontosabb gondolatokat sugallta az idős bácsi tekintete.
Neumann Tamás az öreget bámulva baljósan a mellkasához kapott, és megsimogatta a már több mint egy hónapos sebet.
Közben János az ágyak végére helyezett kórlapok megírásával foglalatoskodott.
Tamás gondterhelten vakargatta meglehetősen rövidre nyírt sötét színű haját, majd megunván az ottlétet felvette kabátját.
Illedelmesen elköszönt a többiektől, majd kisurrant az ajtón.
A folyosón végig a már jól ismert arcok jöttek-mentek sietve.
Orvosok papírhalmazokkal egyensúlyoztak, a műtős segéd épp a betegért sietett, a nővérek pedig infúziós palackokkal járták a szobákat.
Mint régi kedves ismerőst, már úgy üdvözölték Tamást.
A hosszúra sikerült kórházi kezelés alatt volt alkalma mindenkit felületesen megismerni.
A lifthez érve valaki utána kiáltott, ezzel maradásra bírva egy kicsit.
Az őt megszólító férfi János volt, a gyógytornász. Immár kedvesebben mosolyogva közelített Tamás felé, akivel kivételesen tegező viszonyba kerültek az idők során.
- Jobban nézel ki, de komolyan! – veregette meg a vállát odaérve.
- Ha ezt egy kicsit magabiztosabban mondanád, talán el is hinném – válaszolt életunt ábrázattal Tamás.
- Nem vicceltem. Tényleg kezded összeszedni magad.
- Úgy nézek ki, mint egy disznó a vágóhídon. Ne erőltessük ezt, kérlek – intette le.
- Hát jó – törődött bele János.
- Nézd, nem akarlak megbántani – mentegetőzött Tamás – Csak nem vagyok jó passzban hosszú ideje. Még harmincegy sem vagyok, de már mű aorta billentyűvel kell élnem.
- De megvan az oka – emlékeztetett a gyógytornász.
- Szerintem ezt elég nehéz megmagyarázni.
- A gyógyszereket szeded rendesen?
- Ki nem hagynám semmiért – erőltetett arcára egy vigyort Tamás.
- És a torna? Segít valamit?
- Persze, az tényleg jó. Már képes vagyok magasabbra emelni a kezemet anélkül, hogy fájna a vágásom.
- Ennek örülök. Mintha híztál volna! – nézett végig Tamáson a gyógytornász.
- Másfél kiló. Szerintem elég gyenge…
- Ne viccelj!
- Egy hónap alatt – fejezte be.
- Türelem – ragadta meg Tamás vállait János – Minden rendben lesz, a nehezén már rég túl vagy.
- Néha úgy érzem… Szóval, ha a műtőasztalon maradtam volna holtan, talán könnyebb lenne. Én ezt nem tudom elviselni – mondta halkan Tamás.
- Őrült vagy! Akkor minek jársz vissza gyógytornára? Nem lenne kötelező hetente itt lenni.
- Azért jövök, mert az asszony állandóan piszkál. Ő vidám, örül nekem meg minden. Azt hiszi, ettől majd helyrejönnek a dolgok. Pedig nem – rázta a fejét.
- Egy olyan betegségből épültél fel, ami könnyen az életedbe kerülhetett volna. Ezt ne felejtsd el!
- Igyekszem – nyomta meg újra a lift hívógombját Tamás.
- És a párodra is figyelj. Ne bántsd meg – mosolygott János.
- Igyekszem – ismételte suttogva.
- Megyek a többiekhez. Légy jó! Jövő héten várlak! – búcsúzott el a gyógytornász.
- Jövök, és köszönöm! – intett a beteg.
A lift megérkezett, és miután néhány kórházi dolgozó kiszállt, Tamás beugrott a többiekhez.
A szerelvény még lassabban ért le, mint eddig. Izzadni kezdett a liftben, megint úrrá lett rajta egy enyhe rosszullét.
Mióta megoperálták, folyamatosan találkozik megmagyarázhatatlan és furcsa dolgokkal.
Körbenézett. A lift belső falain nézte a többieket, és végig úgy érezte, őt bámulják.
Mintha rosszat akarnának neki, vagy bántani akarnák.
Minden egyes emelettel újabb cseppek jelentek meg Tamás homlokán, s alig várta, hogy kiszállhasson.
A második emeletnél újra megállt a lift, de a férfi ekkor nem bírta már tovább.
Végig azt hitte, hogy bántani akarják és mielőtt bezáródott volna az ajtó, kiugrott a liftből.
Térdeire támaszkodva nagy levegőket vett, miközben az izzadtságcseppek sűrűn hagyták el homlokát.
Szíve hevesebben vert, és ezt belső „órája” is megerősítette:
„Tik-tak.”
Folyamatosan az óra nagymutatójára emlékeztető hang.
Szűnni nem akaró kattogás egészen addig, míg Tamás meg nem nyugodott.
A dolgok viszonylagos helyreállása után a férfi lesétált a földszintre.
Alapos körbetekintés után célba vette a kijáratot is, ahol újra szemügyre vette a terepet.
Erős szél fújt a vakító napsütésben, de ez a szél most legalább megszárította Tamást.
Most is folyamatosan úgy érezte, hogy valaki őt nézi. Alaposan megleste az elsuhanó autókat, a kórház körüli bokrokat, és a bejáratnál a kerítés tövét éppen megjelölő kutyát.
Minden emberben az ellenséget látta, a kocsikat figyelve a gázolástól tartott, a négylábúra tekintve pedig harapást érzett a testén.
Újra a mellkasához kapott. A kórháznál kihelyezett zászlókat vadul tépkedte a szél, mintha darabokra akarta volna szedni őket.
Tamás sietős léptekkel a metróhoz indult, hogy minél előbb védettséget nyújtó otthonában lehessen…

 folyt.köv.