6.

„Soha életemben nem gondoltam, hogy ilyen fiatalon egyszer itt fogok kikötni.
Amíg nem fektettek be a „szubintenzívre”, nem is tudtam, hogy van ilyen.
A műtőből először az intenzívre kerültem, most meg itt vagyok.
Lekötött kézzel, egy csővel a számban ébredtem, amit óvatosan ki is húztak.
Kedves volt az altatóorvos, s bár beszélni nehezen tudtam, ő mégis minden nyögésemet megértette.
Megborotvált, és tömte belém a fájdalomcsillapítókat, amikor csak kértem.
Pár óra elteltével már a kezeimet is szabadjára engedték, így képes voltam egyedül fogat mosni.
Megdicsértek.
A reggel és a váltás közeledtével már csak egy dologra tudtam gondolni:
Arra, hogy vége a műtétnek, és lassan kivisznek innen.
Így is történt. Négy hölgy fogott meg, miközben a belőlem kiálló csöveket is tartották.
Elszámoltak háromig, majd áttettek egy másik ágyra. Egy emelettel lejjebb kerültem, ahol már a műtét utáni betegeknek fenntartott helyen, a szubintenzíven dekkoltam.
Hárman vagyunk egymás mellett. Aludnék. Nehezen mozog mindenem.
A mellemből kilógó csövön keresztül megy a dzsuvás vér egy tartályszerűségbe.
A másik „slag” pedig a férfiasságomból kandikál kifelé. Sosem volt még katéterezésem.
Mindent ki kell próbálni, egyszer élünk.
Nehezen mozgok, vagy meg sem moccanok egy pillanatra sem.
Minden apró kis mozzanat szemét nagy fájdalommal jár. Az ágy végébe csomózott kötél is csak magányosan pihen a szétvágott mellkasomon.
Ez szolgálna segítségül a felülésben, de még mindig lehetetlenségnek érzem azt, hogy egy picit is megemelkedjek.
Szomjas vagyok. Mindig szomjas vagyok.
Nyújtom a kezem a szekrényem felé, mert ott van az a kancsó jó kis kórházi tea.
Ez az én formám! Alig egy centi választhat el attól, hogy magamévá tegyem, de ez a minimális távolság most éppen elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy szomjan maradjak.
Ilyenkor persze sehol egy doki, vagy nővér, hogy segítsen. Mozdulni nem is tudok, nem is akarok.
Emiatt meg milyen ciki már csöngetni nekik, na azt már nem!
Újra erőt veszek magamon, és megpróbálom behozni azt az egy centit anélkül, hogy ketté akarnék szakadni.
Ám a „lendület” most túl nagyra sikeredik, beleakad a kezem a kancsó fülébe, és gyönyörűen leverem azt.
Ilyen szépen és látványosan szenvedni sem lehet, amilyen makulátlan mozdulattal kiborítottam a teát.
Kis túlzással az egész terem úszik abban a cukros löttyben, én meg szégyellem a pofám a történtek miatt.
Mindenképpen meg kell nyomni a csengőt, meg rendelni kellene egy takarító osztagot is, mert nem egyszerű áradást okoztam ezzel a megmozdulással.
Megnyomom a csengőt.
Jön egy nővér szinte azonnal, még sosem láttam. Kedvesen, mosolyogva így szól:
- Jól van, Tamás?
- Köszönöm, jól vagyok – nyögöm ki mozdulatlanul.
- Látom szomjas volt – néz szét.
- Igen, de sajnos… Sajnos kiborítottam, bocsánatot kérek.
- Hát, ezért meg kell, hogy büntessük a beteget – mosolyog.
- Mi van? – nézek értetlenül, miközben a mellettem eddig nyugodtan fekvő betegek az ágy szélén ülve engem bámulnak, és önkívületi állapotban mondogatják egyszerre:

„Ki leszel belezve, megértetted? Neked már úgyis mindegy…
Felvágunk. Megértetted? Kibelezünk. Felvágunk. Fel… Fel… Fel…
Akár egy disznót… felvágunk…”

Menekülnék, de moccanni sem tudok, és a nővér is eltűnt. Idegenek törnek rám…”

Tamás hangos köhögésre ébredt az éjszaka közepén. Klaudia folyamatosan nyugtatni próbálta, miközben bőszen ütögette a hátát, ahogyan akkor szokás, ha félrenyelünk valamit:
- Mi a fene… Mi a franc történt? – kapkodta a levegőt az éjszaka közepén.
- Szívem, majdnem megfulladtál! – simogatta ijedten a párja – Nem vettél levegőt, nagyon megijedtem! – szorongatta a gyengélkedő Tamást.
- Micsoda? Nem vettem levegőt? – döbbent le.
- Jézusom, tiszta víz vagy! Rosszat álmodtál? – törölgette Tamást.
- Nem tudom… - nyögdécselt víz után kutatva – Mintha meséltem volna valakinek a történetet… A szubintenzívről…
- Rendesen felizgathattad magad – fogta meg a műtét óta sűrűn remegő jobb kezét.
- Már megint ez! – nézett kezére – Kedvem lenne valamivel csak úgy lecsapni csuklótól! – dühöngött, miközben Kolbász is ugatni kezdett.
- Ne mondj ilyeneket! – förmedt rá Klaudia – Mikor mész a kórházba legközelebb?
- Holnap – mondta unottan.
- Kontroll?
- Az is, de utána gyógytorna.
- Jó lenne, ha említést tennél a kezedről is!
- Majd szólok, ha nem felejtem el – fordult sértődötten a fal felé, mint a rossz kisgyerek.
Klaudia jobbnak látta, ha most inkább ráhagyja párjára a dolgot.
Kolbász, a tacskó persze továbbra is hevesen ugatott az ajtajuk előtt:
- Kuss legyen, mert… – halkult el Tamás – Mert… Mert felváglak, mint egy disznót…

folyt.köv.