10.

 Keskeny folyosó vezetett a raktár egyik nagyobb termébe.
Lavina és Lepcses szótlanul követte a két orosz „hegyomlást”, miközben szemeikkel a közel sem barátságos falakat bámulták.
Lepcses kicsit berezelt a látottaktól, egyfajta nyugtalanság kerítette hatalmába.
Lavina viszont maga volt a megtestesült nyugalom, és kíváncsiság.
Biztos volt abban, hogy ha balul is ütnének ki a dolgok, ő birtokában van annak a tudásnak, mely a meneküléshez szükséges.
A baljóslatú folyosó vége egy nagyobb helységbe torkollott.
Itt már égett egy-egy lámpa is, és tele volt székekkel az ideiglenes konferencia terem. Nem voltak egyedül. Igor és Szergej maradásra intette a két újabb vendéget, majd kis időre eltűntek.
Lavina és Lepcses egy helyben megállva nézték az ott cigarettázgató rendkívül rosszarcú férfiakat.
A már jelenlévők is kíváncsian fürkészték az újakat, közülük egy hátrafelé zselézett hajú, kifejezetten jóképű férfi lépett közelebb hozzájuk.
Lepcses kicsit meghátrált, míg Lavina mit sem törődve a közeledő férfival, egyszerűen arrébb lépett:
- Hé! – szólt rá az új arc – Ismerlek.
- Valóban? – Fordult felé Lavina.
- Igen – bólogatott határozottan a férfi – Te vagy Lavina.
- Hallottál már rólam? – kérdezte kíváncsian.
- Csak a tetteidről. Hős vagy, öreg – vigyorgott rá.
- Hagyjuk ezt – intette le.
- Tudtam, hogy ismerlek valahonnan. Már az első közös melónál is. Csak ugyebár abban nem mind vettünk részt. Nézz csak körül! Hány arcot ismersz itt?
- Nem érdekelnek – válaszolt foghegyről.
- Pedig mind válogatott söpredék. Egy elég komoly csapat gyűlt itt össze – nevetett fel, miközben Lavina is alaposan végignézett a „húzós” társaságon.
- Mit keresünk itt? – kérdezte.
- Az én nevem…
- Rómeó – mondta, ám ez nem csak egy elkeresztelés volt részéről, hanem valóban így hívták őt.
- Talált – hajolt meg a férfi – Ezek szerint ismersz?
- Csak a tetteidet. Nálad rohadtabb szadista állat csak egy létezik. Én magam – mondta Rómeónak, aki elmosolyodott:
- Köszönöm a bókot. Igyekszem – hajolt meg újra.
- Mit keresünk itt? És hol a két orosz? – keresgélte őket a szemeivel Lavina.
- Nem tudom, hová lettek. Csak annyit tudok, hogy nem véletlen szedték össze a legkegyetlenebb és legügyesebb gyilkosokat. Dolgunk van, ami sok dohányt hozhat mindenkinek. Meg kell találnunk valamit – halkult el, miközben sejtelmesen Lepcsesre vigyorgott, aki ettől láthatóan meg is rémült egy percre.
Rómeó kihasználva a látottakat, közelebb lépett a nagydumáshoz.
Arca olyan volt, mint egy élettelen próbababáé, akit a lehető legtökéletesebbre maszkíroztak.
Odahajolt a berezelt Lepcseshez, majd a fülébe súgta:
- Mi van picim? Téged dugtak már meg igazán keményen?
- Hé! – szólt rá Lavina, s ekkor Rómeó óvatosan visszafordult.
- Nem vagy közénk való – mondta még kacsintva Lepcsesnek, aki olyannyira zavarba jött, hogy gyorsan le is ült egy székre, lehetőleg minél távolabb Rómeótól.
- Miért is vagyunk itt? – kérdezte újra Lavina.
- Valami biológiai fegyver miatt. Meg kell szereznünk. Mi vagyunk most az apokalipszis angyalai – mondta nagy élvezettel.
- Ugyan már! – hitetlenkedett – Biológia fegyver? Marhaság! Sok hűhő semmiért! – bosszankodott.
- Az ördög legnagyobb trükkje az volt, Lavina úr, hogy elhitette velünk, nem létezik – mosolygott a sötétből kisétáló nő. A rosszfiúkból összetoborozott sereg azonnal elhalkult. Közben Igor és Szergej is megérkezett.
- Maga meg ki? – kérdezte Lavina.
- Kérem, foglaljanak helyet, és hallgassanak meg – mutatott a székekre a nő.
Hófehér arcához nem túl jól festő, éjfekete vállig érő haj párosult.
Határozottan csinos volt, ám gonosz tekintete sokakban felidézhette volna magát az ördögöt is.
Miután mindenki helyet foglalt, Igor és Szergej megálltak a nő mellett.
Lepcses pajzán gondolatai közepette fürkészte az amazon minden mozdulatát, miközben Lavina és a többiek karba tett kézzel türelmesen várakoztak.
Miután helyreállt a rend, a nő belekezdett mondandójába:
- Natasa vagyok. Ennyi elég is – vigyorgott gonoszul – Először is köszönöm önöknek, hogy megtiszteltek jelenlétükkel. Nagyon fontos nap ez a mai mindannyiunk számára. Hálásan köszönöm az eddig elvégzett munkájukat, profikhoz méltó módon oldották meg a konténerekkel kapcsolatos dolgot.
Bár nem volt a terv része a sofőr ilyen brutális kivégzése, de ennyi „bónusz” jár önöknek is – mosolyodott el, majd halk nevetés hallatszott a „hallgatók” közül a német vezetőre gondolva.
- Térjünk a tárgyra – folytatta Natasa – Néhány évvel korábban az orosz hadsereg kutatói megpróbáltak kikísérletezni egy tömegpusztító biológiai fegyvert. Egyes információk szerint már talán tizenöt évvel ezelőtt is voltak róla dokumentációk, de a kor és a technika fejlődésével folyamatosan formálták, újították a Lapuló halált.
Az akció olyan szupertitkos volt, hogy a legutolsó, s egyben leglényegesebb információk leírása apró kis memóriakártyákra került.
- Ez komoly? – hitetlenkedett Lavina – A „nagy” ruszkik szaros memóriakártyákra mentették az infót? Ez kicsit komikus, nem gondolja?
- Ön eddig nem okoz csalódást, Lavina úr – mosolygott megint – Szóval tíz darab memóriakártyára mentették az utolsó lépéseket. Ebből kilenc darab megvan, ám az utolsó hiányzik.
- Nem értem – vágott bele ezúttal Lepcses – Miért kell az az egy darab? Nem tudják újra megcsinálni?
- Valamit nem tudnak. Ez a biológiai fegyver a levegőben terjed. Minden élő embert azonnal megfertőz, és aki „kap” belőle jó eséllyel huszonnégy órán belül egyenlő lesz a földdel.
A dokumentumok kilencvenkilenc százaléka megvan. El tudjuk készíteni a fegyvert, minden készen áll ahhoz, hogy végső csapást mérjünk legfőbb ellenségünkre, az Amerikai Egyesült Államokra! – emelte a hangját, és újra a csend lett az úr kis időre, melyet természetesen Lavina tört meg egy jogos kérdéssel:
- Ha minden a rendelkezésükre áll, akkor minek kellünk mi? Nem hinném, hogy egy kis kártya oly fontos lenne.
- Pedig az! – vágta rá a nő.
- Elég ebből! Vagy mondja el, mi az igazság, vagy eltűnök innen! Ne beszéljen rébuszokban! – förmedt rá Lavina.
- Hát jó – nevetett újra Natasa – Arra képesek vagyunk, hogy elpusztítsunk akár egy országot is, de arra nem, hogy amikor elértük a célunkat, megfékezzük a vírust. Nem tudjuk megállítani. Ám a szabályozáshoz szükséges utolsó információ a kártyán van. Az a legnagyobb titka az egésznek. Kielégítő volt a válasz? – nézett kérdőn a többiekre.
- Én még most sem értem – nézett bambán Lepcses
- Te csak kussolj! – szólt rá Lavina, majd folytatásra buzdította Natasát.
- Szóval, ezeket a kártyákat úgy fejlesztették ki, hogy a lehető legegyszerűbben és legbiztonságosabban lehessen szállítani. Éppen ezért a bioalkalmazás lett a leginkább célravezető, hiszen az előtt soha senki nem hozott létre ilyet.  
- Mi az, hogy „bioalkalmazás?” – szólt a háttérből az egyik vendég.
- Orvosbiológiai alkalmazás – válaszolt a nő – Használják a csípőprotézisnél, fogászati koronánál, valamint…
- Szívbillentyűnél – vágta rá enyhe mosoly kíséretében Lavina.
- Igen. Szívbillentyűnél – bólogatott ezúttal komoly képet vágva a nő.
- Egy pillanat! – állt fel Lepcses – Egy szót sem értek.
- Nálad ez nem meglepő. Nem is tudom, mit keresel itt – mondta unottan Lavina.
- Látom, maga érti. Ugye? – vigyorgott a nő.
- A karbonszálas szívbillentyű maga a memóriakártya. És ez a mi kis billentyűnk ott dobog valaki mellkasában – mosolyodott el újra Lavina.
Natasa és az „elitbűnöző” mélyen egymás szemébe néztek.
Egyszerre világossá vált minden, majd számtalan újabb megválaszolatlan kérdés merült fel a mindenre elszánt gyilkosok fejében…

folyt.köv.