12.

 Alex Corradi a kora reggeli órákban igyekezett a rendőrpalotába.
Jelenlegi főnöke, Szabados József hívatta őt az irodájába. Alex hócipője már tele volt azzal, hogy a magyar fővárosban kell tengetnie napjait, egy számára mítosznak ítélt ügy miatt.
A tény, hogy konténerek tűntek el megcáfolhatatlan volt, ugyanakkor Alex halkan kinevette azokat, akik ezt az egészet összefüggésbe hozták a „Lapuló halállal.”
Corradi bízott abban, hogy minél előbb megtalálja az eltűnt konténert, annál gyorsabba haza is mehet.
Életunt ábrázattal ment felfelé a lifttel, majd a megadott szinten Szabados irodája felé vette az irányt.
Nem kellett túl sokat sétálnia, hogy megtalálja a csukott ajtót.
Kopogott, majd a jelzést megvárva belépett az irodába. Szabados az asztalánál ült, és láthatóan elcsodálkozott a megérkező Alesseandrón:
- Itáliában ez a trend? – méregette köszönés nélkül az olaszt.
- Ezt, hogy érti, uram? – lepődött meg Alex.
- Erősen borostás arc, napszemüveg, feszülős fekete póló hosszú nadrággal és sportcipővel? – nézegette döbbenten a valóban lazán öltözött nyomozót.
- Csak felkaptam valamit – vigyorgott Alex – De egy borotválkozás valóban rám férne – ismerte el, majd helyet foglalt.
- Kicsit kilóg a sorból, nem gondolja? – érdeklődött enyhe éllel a hangjában.
- Nézze, ez itt Budapest, az pedig Róma. Én pedig Olaszországban dolgozom, úgyhogy ha megbocsát… – halkult el vigyorogva.
- Mindössze meglepő számomra, ennyi az egész – hátrált kicsit Szabados.
- Feltételezem nem azért hívott ide kora reggel, hogy öltözködési tanácsokkal lásson el…
- Nem. Valóban nem – mosolygott a férfi – Arra lennék kíváncsi, mi a helyzet az eltűnt konténerekkel? – várt ki, majd Alex is érezte, ez most egy kicsit gyenge pont számára.
- Dolgozunk az ügyön. Minden tőlem telhetőt megtettem, minden lehetőséget és eszközt bevetettem annak érdekében, hogy sikerrel járjunk, de még semmi – válaszolt.
- Csakugyan? Most arra gondol, hogy a világtól elszigetelt egyszerű kis rendőrőrsöket is felkereste azért, hogy a legelhagyatottabb vidékeken is nézelődjenek? – tágultak ki szemei Szabadosnak, mint aki feleslegesnek tartja eme lépést.
- Igen – bólogatott Corradi – Valóban felkerestem egészen kis településeket is, elhagyatott falvakat, ahol még talán egy normális zsaru sincsen. Valami baj van ezzel, uram? – ráncolta szemöldökét Alex.
- Nem tartja indokolatlannak a dolgot? – hitetlenkedett továbbra is.
- Egyáltalán nem. Minden lehetőséget számításba kell venni. Ha csak annyit értem el vele, hogy a helyiek egy kicsit jobban nyitva tartják a szemüket, akkor már megérte – válaszolt az olasz.
- Hát – vakarta kopasz fejét Szabados – Remélem, sikerrel jár. Ne feledje, nem azért van itt, hogy nyaraljon! – figyelmeztette.
- Már megbocsásson uram, de ha nyaralni szeretnék, nem Budapestet fogom választani. Itt leszek, amíg meg nem találjuk azt, amit keresünk. Aztán úgy eltűnök innen, hogy nem is fognak emlékezni a „zselézett hajú digóra.” – vigyorgott erőltetetten Alex.
- Én nem mondtam ilyet magára – tárta szét ártatlanul kezeit Szabados József, melyre Alex csak beletörődötten így szólt:
- Maga talán nem, de mindketten tudjuk, nem nagyon rajonganak értem az emberei – tárta fel a nem is annyira rejtett valóságot.
- Kaszásra gondol? – érdeklődött.
- Őt is említhetném, de butaság lenne egy emberre fogni, és különösebben nem is érdekel – vonta meg a vállát Alex – Ha megvan, amit keresünk, én lelépek – nézett komolyan Szabados szemébe.
- Ezt felesleges annyiszor elmondania, mi is tisztában vagyunk vele. Elhiheti, hogy csak addig tartjuk itt, ameddig szükséges – érkezett a válasz, s mielőtt Alex reagálhatott volna, az olasz telefonja csörögni kezdett.
Corradi a kijelzőre meredt, de nem ismerte a telefonszámot. Elnézést kért Szabadostól, majd felvette azt:
- Corradi! – vágta oda vezetéknevét a telefon túlsó végén várakozó idegennek.
- Jó reggelt! – köszöntötték – Kiss Gábor vagyok, és az Alsónémedi Önkormányzattól hívom – mutatkozott be.
- Üdvözlöm! – kapcsolt közben Alessandro is – Miben segíthetek önnek?
- Ön az az olasz nyomozó, aki korábban felvette a kolleganőmmel a kapcsolatot? – kérdezte Kiss.
- Igen, én Alessandro Corradi vagyok. Sok emberrel beszéltem mostanában, biztosan önökkel is – válaszolta.
- Igaz, hogy valamilyen konténereket keresnek? – tért a lényegre.
- Igen – vágta rá Alex – Esetleg tudna valamilyen információval szolgálni? – dőlt előre kíváncsian a székben, s ekkor már Szabados is fülelni kezdett.
- Azt hiszem megtaláltuk, amit keresnek – mondta nyugodtan Kiss.
- Biztos benne? Hol? Nagy kék színű konténerek? – lett hirtelen izgatott az olasz.
- Nem – mondta meggyőzően – Ez egy darab, sárga színű, amolyan rozoga „tároló” konténer, vagy, hogy is mondjam – kereste a szavakat – Tudja, amiken még ablak sincs, csak szerszámokat meg palackokat tartanak benne – próbálta magyarázni.
- Kérem, tartsa egy kicsit! – mondta Alex, majd felettesére nézett:
- Nos? – nyíltak nagyra Szabados szemei.
- Azt mondja az emberünk, hogy találtak egy konténert, de elmondása alapján nem olyan, amilyet mi keresünk – várt ki.
- Volt egy sárga színű konténer is! – vágta oda Szabados József.
- Igen? – kérdezett vissza Alex – És én erről miért nem tudtam? – nézett főnökére kissé dühösen, majd újra a füléhez emelte a kagylót:
- Elnézést, itt vagyok! – folytatta – Hol is van ez a konténer?
- Itt Alsónémedi és Bugyi határában, a Duna-Tisza csatorna mellett. Egy horgász talált rá – informálta Alexet Kiss.
- Csak most? – döbbent meg az olasz.
- Tudja, ez a hely eléggé távol esik a hídtól, idáig nem szoktak eljönni a pecások. Itt mindent csupa hínár és a nád is…
- Oké, értem! – szakította félbe Alex – Találkozzunk a hídnál egy óra múlva! Mit is mondott, Alsónémedi és Bugyi között a milyen csatorna? – jegyzetelt az olasz.
- Duna-Tisza csatorna – válaszolt Kiss.
- Grazie! – köszönte meg olaszul, majd lerakta a telefont, és Szabadosra nézett – Ismeri a helyet?
- Hogyne! – kelt fel Szabados – Máris indulunk! Hívja Kaszást és Virgoncot! 

folyt.köv.