16.

 Tamás meglehetősen nyűgösen ébredt reggel. Nem elég, hogy alig tudott kikászálódni az ágyból, még mellén a vágása is fájt, feszült.
Rakoncátlan jobb keze a mai napon is önálló életre kelt, így nem kis erőfeszítés kellett a kávéscsésze fülének megfogásához, illetőleg egy zsömle félbevágásához.
Tamás a reggeli és a kávé elfogyasztása után csak arra tudott gondolni, miképpen tudná elsumákolni az aznapi foglalkozást a kórházban.
Miután semmi használható ötlet nem jutott eszébe, jobbnak látta, ha elmegy mosakodni, és útnak ered.
A mosdó tükrébe nézve azt is be kellett látnia, hogy egy alapos borotválkozás is ráférne már, de tartva attól, hogy megvágja magát, inkább úgy döntött, elnapolja a dolgot.
Majd elintézi akkor, amikor valamelyest nyugodtabb lesz ő is, és jobb keze is többet „enged” majd számára. Nyugodt, csendes volt a kis lakás, így Tamás is zavartalanul „szenvedhetett” rossz keze, illetőleg fájó mellkasa miatt.
Soha nem szerette, ha látják tehetetlenségét, újabban - önhibáján kívüli – suta mozdulatait.
Klaudia már korábban elment dolgozni, míg Kolbász az igazak álmát aludta kosárkájában, így aztán valóban senki nem okozott zavart a készülődésben.
Miután Tamás magára rántotta ruháit, elindult a kórházba, hogy részt vegyen az aznapi gyógytornán…
Az épület hetedik emeletén természetesen már javában zajlott az élet, a pörgést ezúttal is a nővérek és a betegszállítók szolgáltatták, miután az orvosok többsége egy konferencián vett részt, a reggeli vizitet követően.
A fiú udvariasan üdvözölte a már jól ismert hölgyeket, majd beviharzott abba a betegszobába, ahol majdnem egy hónapon keresztül feküdt.
Odabenn természetesen már várta a gyógytornász, aki másik három benn fekvő beteggel beszélgetett.
- Szervusz Tamás! – üdvözölte apró mosoly kíséretében a számára oly különleges beteget – Már azt hittem, nem is jössz – nézett az órájára.
- Jó reggelt mindenkinek – köszönt kedvtelenül, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Kicsit nyúzottnak tűnsz ma reggel – nézett végig János Tamáson.
- Mert „kicsit” nyúzott is vagyok. Nehezen indult a reggelem – mondta.
- Azt látom – állapította meg, miközben a többiek szótlanul szemlélték az eseményeket az ágyuk szélén ülve.
- Lehetne, hogy gyorsan túlessünk a mai foglakozáson, aztán minél előbb hazahúzzak? – érdeklődött a srác.
- Hűha – ráncolta szemöldökét János – Nagyon harapósak vagyunk – vigyorgott.
- Nézd, nekem nagyon szar napom van, úgyhogy alig várom, hogy hazamehessek. Ugye megértesz? – kérdezte a gyógytornászt, aki válasz helyett felállt a székből, és Tamást leültette az egyik ágy szélére.
Ezt követően odahúzott egy széket, és leült a fiatal férfival szembe:
- Nyugodtan pihenjenek még egy kicsit, mindjárt elkezdjük – fordult a várakozó betegek felé, majd újra Tamás szemeibe nézett, aki érezte, hogy valami komoly dologról lehet szó.
- Mi a baj? Valami gáz van? – türelmetlenkedett Tamás.
- A minap beszélgettem Csatári doktorral, és azt mondta, hogy valami baj van a jobb kezeddel. Igaz ez? – kérdezte szigorúan.
- Minek tagadjam? – vonta meg a vállát – Nem teljesen az igazi – nézett zavartan az ablak irányába, kerülve ezzel a szemkontaktust Jánossal.
- És én erről miért nem tudtam eddig? – vonta kérdőre Tamást.
- Nem tartottam fontosnak – válaszolt a száját húzogatva.
- Pedig nagyon is az! – emelte a hangját János – Ha nem tudok arról, hogy mi a gond, hogyan segítsek?
- Jól van, na – vágta rá a fiú – Nem nagy ügy, majd rendbe jön – válaszolt még foghegyről, majd sértődötten a földre nézett.
- Add ide a bal kezedet! – utasította János, miközben ő is kinyújtotta tenyerét Tamás felé, aki meglehetősen meglepődött:
- A bal kezemet? – kérdezte meglepetten.
- Igen, a bal kezedet! – emelte ismét a hangját – Szorítsd meg vele a tenyeremet! – adta ki az utasítást, majd Tamás eleget téve a kérésnek, hibátlan bal kezével úgy megszorította János tenyerét, hogy az egy pillanatra fel is szisszent a kisebb fájdalomtól.
Mindenesetre elégedetten nyugtázta, hogy Tamás „balosa” jól működik:
- Oké! – mondta elégedetten – Akkor most ugyanezt csináld meg a jobb kezeddel is! – adta ki az instrukciót, majd betege jobb kézzel is végrehajtotta a műveletet, természetesen közel sem olyan eredménnyel, mint a másik végtagjával.
- Ez mind? – kérdezte döbbenten a gyógytornász.
- Aha – bólogatott Tamás.
- Zongorázni lehetne a különbséget a két kéz között – ismerte el – Nincsenek koordinációs problémáid?
- Honnan a francból tudjam? – kapta fel a vizet – Az elmúlt hónapban annyi komolyabb bajom volt, hogy már fel sem tűnik egy apró kilengés! – emelte ő is a hangját, amire a többi beteg is felkapta a fejét.
- Nyugalom – szólt hozzá halkan János – Fogd meg ezt a poharat a jobb kezedben, de csak két ujjal – jött az újabb „parancs”, miközben az egyik szekrényről leemelt egy műanyag poharat.
Tamás a száját húzva eleget tett a kérésnek, és két ujjal megfogta a tárgyat.
Gyógytornásza le sem vette szemeit a fiú jobb kezéről, ami persze végig remegett, amíg a poharat fogta.
- Meddig kell még ezzel bohóckodnom? – türelmetlenkedett – Látod te is, hogy nem megy! Minek kínzol ezzel? – mérgelődött a srác, majd idegességében elejtette a műanyag tárgyat.
- Aha – nyugtázta a történteket János.
- Most elégedett vagy? Vagy tartogassam a bal kezemben is? Esetleg egyensúlyozzak tányérral a homlokomon? – dühöngött Tamás, de gyógytornásza ügyet sem vetve a dologra új feladatot talált ki:
- Még valamit tegyél meg nekem – mondta.
- Sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel – forgatta szemeit a páciens.
- Csukd be a szemeid, és a bal kezeddel érintsd meg az orrod hegyét – mondta.
- Mi van? – hitetlenkedett.
- Csukd be a szemed, és a bal kezeddel érints meg az orrod hegyét! – ismételte el tagoltan.
Tamás egy félmosoly kíséretében behunyta szemeit, és egy villámgyors mozdulattal megérintette orra hegyét.
Az első után még vagy ötször megtette ezt, bizonyítva vele, hogy semmi gondja nincsen.
- Tökéletes – ismerte el János – Akkor most ugyanezt a jobbal – kérte Tamást, aki meglehetősen unottan állt neki a feladat elvégzésének.
Ez az apró művelet azonban már teljesen másképp nézett ki, ugyanis keze lassabban, megfontoltabban ért egyáltalán az arc közelébe is, és még csak „célba sem ért.”
Tamás többször idegesen megcsinálta egymás után a feladatot, ő sem akarta elhinni, hogy nem tudja véghez vinni a dolgot.
Minden egyes érintés vagy az orrnyergét érte, vagy egyszerűen „elment” az orra hegye mellett, s egyszer még az is megtörtént, hogy a homlokát érintette ujjával.
- Basszameg! – csapott dühösen a mellette levő szekrényre jobb kezével.
- Na, ebben volt erő – próbált egy kis humort vinni a dologba János, de nem járt sikerrel.
- Szarok rá! – kapta fel még jobban a vizet, majd felállt – Ez egy baromság!
- Nyugi van! – próbálta csitítani az orvos, míg a többiek döbbenten szemlélődtek.
- Nem csinálom, világos?! Hagyj ezzel békén! – kiabált Jánossal.
- Hé, csillapodj öreg! – hajolt hozzá közelebb.
- Ne érj hozzám, hallod! Hagyj engem a picsába békén, most hazamegyek! – indult el az ajtó irányába, miközben dühében felrúgta az útjában levő szemetes kosarat.
Mintha hó esett volna a teremben, úgy röpködtek a kéztörlők, papírok, fehér kefires dobozok. János valóban jobbnak látta, ha nem megy a fiú után. A többi beteggel együtt a gyógytornász is szótlanul szemlélte, ahogy Neumann Tamás eltűnik a szemük elől…

folyt.köv.