20.

 Klaudia férje kitörése és távozása után csak ült a konyhában a széken, miközben kisírt gyönyörű szemei a pulton magányosan várakozó paradicsomot lesték.
A zöldség felvágására nem került sor, mivel a nagy veszekedés most mindent háttérbe szorított.
Kedveskedni akart párjának, vele akarta tölteni az egész napot, erre semmi sem lett belőle. Kicsit önmagát is hibáztatta a történtek miatt, de alapjáraton meg volt győződve arról, hogy egyáltalán nem ő ebben a ludas.
Immár érzelmei is hevesen váltogatták egymást. Egyszer a megértés és a türelem kerítette hatalmába, máskor pedig a szomorúság és a kétségbeesés kezdte irányítani.
Fogalma sem volt arról, mit lehetne tenni a dolgok jobbra fordulása érdekében, hiszen ő már szinte mindent megpróbált.
Vissza akarta kapni azt az életvidám bolondozós férfit, akibe annak idején beleszeretett, és feleségül ment hozzá. Ám a műtét után mintha mindent kiöltek volna a férfiből, már csak árnyéka volt önmagának.
Klaudia pedig nagyon is tudta, tisztában volt vele, hogy idővel az ő idegei is felmondják a szolgálatot, és akkor talán semmi sem marad meg nekik abból, amit elterveztek korábban. Félt ettől a lehetőségtől, de mindenképpen számolnia kellett vele.
Gondolatai közepette újra kapunyitást hallott, és ezzel a lendülettel be is csapták azt. Pont úgy, mint korábban, amikor Tamás hazaért.
Ezt követően jól hallható volt, hogy valaki végigszalad a járdán, aztán valósággal berobban a bejárati ajtón.
Tamás tekintete azonnal találkozott Klaudia szomorú, kisírt szemeivel, de a férfi most nem foglalkozott ezzel, hanem minél gyorsabban el akart tűnni onnan feleségével:
- Drágám, nagyon nagy baj van! – kapkodta a levegőt, de párja most valahogy nem tudta kellő komolysággal venni a dolgot.
- Örülök, hogy rájöttél – szipogott életuntan.
- De most komolyan! – próbált nyomatékot adni a dolognak Tamás – Megtámadtak a hipermarketben, el akartak rabolni! – mondogatta.
- Igen? – kérdezett vissza a nő – És mégis ki? A szellemek, amiket üldözöl? Vagy most már ők üldöznek téged? – hitetlenkedett most makacsul.
- Erre nem érünk rá! Hinned kell nekem! Szedd össze pár cuccodat, és tűnjünk már el innen! – kérlelte.
- Neked más jellegű szakemberre is szükséged van, nem csak a gyógytornászodra! – állt fel mérgesen a nő, miközben Tamáshoz vágta összegyűrt zsebkendőjét. Tamás kitartóan ment a nő után, akinek persze esze ágában sem volt menni sehova, sőt, férje józan eszét is megkérdőjelezte most.
- Ne csináld már ezt kérlek, tényleg nincs időnk! – emelte a hangját.
- Az a te bajod, hogy nem vagy képes szembenézni a tényekkel! – hajtogatta a magáét Klaudia – Fogadd el végre a történteket, és légy újra önmagad!
- De nem érted, engem most…
- Legalább most maradj csöndben! – vágott szavába a nő – Ameddig nem tudsz újra visszatalálni önmagadhoz, addig felejts el! – vágta oda mérgesen, de Tamás persze nem hagyta, nem hagyhatta annyiban, és megragadta felesége vállát:
- Nem érted meg, hogy mindketten veszélyben vagyunk? Nem tudod felfogni, hogy le kell lépnünk innen minél előbb? El akartak rabolni, és majdnem sikerült is nekik! Valamit akarnak tőlem, és nem fogják annyiban hagyni a dolgot! – szorította meg felesége vállát – Szedd össze pár cuccodat, és tűnjünk el innen! – sürgette a nőt, akiről persze minden lepergett.
- Össze is szedem a ruháimat, és amíg nem hagysz fel ezzel a „hatodik érzék” dologgal, addig az anyámhoz költözöm! – mondta elszántan, ám mielőtt Tamás bármit is válaszolhatott volna, Kolbász hangos ugatásba kezdett a nappaliban.
Pont olyan jelzés volt ez, amikor valaki, vagy valakik megérkeznek, esetleg leparkolnak a ház előtt. Ezt az ugatást már mindketten ismerték.
Tamás Klaudia válla fölött kinézett az ablakon, amely pont a csendes kis utcára nyílt, és látta, amint egy sötét színű furgon megáll előttük.
Klaudia még mondogatta a magáét Tamásnak, aki kikerekedett szemekkel figyelte, amint az autóból kiszáll öt megtermett rossz kinézetű fickó.
Jobban feltérképezve őket, azt sem volt nehéz kiszúrni, hogy kicsit sem békés szándékkal érkeztek. Erről azok a gépfegyverek is bizonyosságul szolgáltak, melyeket a kezükben tartottak a házra célozva.
Klaudia elhallgatott látva Tamás feszült figyelmét az utca irányába:
- Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte, ám Tamás válasza halk volt, és hanglejtése mindent el is árult. Nagyot nyelt és így szólt:
- Azt hiszem, most van gáz – mondta nemes egyszerűséggel.
Odakinn pedig az ötszemélyes hadsereg már készen állt arra, hogy begyűjtse Tamást és feleségét.
Lavina az „első” emberhez méltóan adta ki most is a parancsot, felhívva a többiek figyelmét arra, hogy senki nem követhet el hibát:
- Ne feledjétek! – figyelmeztette őket – Gyorsnak kell lennünk, és nagyon precíznek! A srácnak nem eshet semmi baja sem, de el kell vennünk a kedvét a meneküléstől! Csak fölfelé célozzatok, senki nem adhat le lövést két méternél alacsonyabban, világos? – nézett a többiekre.
- Mint a vakablak – hajolt meg Rómeó.
- Értettük – vágta rá Joshua és Lando.
- Lepcses! Remélem, te is megértettél! – nézett mérgesen az eddig szótlan Lepcsesre.
- Megértettem! Nem okozok csalódást! – fogadkozott.
- Akkor jó! És most rendezzük le a dolgot! – mondta Lavina, majd mind az öten célba vették a házat, és vadul tüzelni kezdtek.
Az utasításnak eleget téve senki nem lőtt olyan magasságban, amely veszélyeztethette volna érdekeiket, nevezetesen véletlen sem akarták megsebesíteni, esetleg megölni Tamást.
A „golyózáporból” bőven jutott az ablakokra is, ami csak törhető volt, mindent szitává lőttek a rosszfiúk.
Odabenn Tamás és Klaudia a földön feküdtek, miközben Tamás a testével védte feleségét az üvegdaraboktól és a lehulló vakolattól.
Kolbász is fülét behúzva, farkát pedig maga alá gyűrve kereste volna a menedéket, ha lett volna olyan.
Ez esetben azonban saját otthonuk rabjaivá váltak mind. A hosszas lövöldözés befejeztével Lavina újra megszólalt:
- Indulás befelé!

folyt.köv.