23.

 Klaudia és Tamás a levegőt kapkodva, idegesen haladtak céltalanul.
A nő természetesen minden porcikájában remegett, míg Tamás próbálta valamelyest összerakni a kirakóst, de nem sok sikerrel járt.
Klaudia sem tűnt túl biztos pontnak a volán mögött, és természetesen – valamelyest – megnyugtatni sem volt egyszerű feladat:
- Lassabban, kérlek! – szólította fel párját, de az mintha meg sem hallotta volna Tamás szavait, aki immár erőteljesebben ismételte meg:
- Lassabban! – emelte a hangját – A végén kinyírsz minket!
- Nem mindegy, hogy ők vagy én? – nézett szigorúan a férfire.
- Kicsit higgadj le, kérlek…
- Mégis… Mégis mi a fene volt ez? Mi történt odakinn? – kérdezte félig sírva a nő.
- Nem tudom, kicsim – rázta a fejét Tamás – Fogalmam sincs…
- A házunkat rojtosra lőtték, majdnem megöltek minket, és még ötleted sincs, hogy miért? – hitetlenkedett Klaudia.
- Honnan tudhatnám? Feltehetően köze van ahhoz, hogy korábban el akartak kapni a hipermarketben – vázolta Tamás – De már hiszel nekem legalább?
- Hiszek, igen, hiszek! – emelte hangját – De mégis mi a szart akarnak tőlünk?
- Fogalmam sincs, de biztos, hogy élve kellek nekik. Máskülönben már nem élnék. Lett volna alkalmuk kinyírni.
- De mi a fene van nálad, ami őket érdekli, mi? – csapott a kormányra Klaudia – Nem estünk át éppen elég megpróbáltatáson a múltban?
- Éppen ez az, ami nem hagy nyugodni! – elmélkedett – Azok a furcsa álmok, a fura érzések mindenhol, olyan, mintha előre sejtettem, megéreztem volna, hogy baj lesz. Tudom, hihetetlen, de…
- Én már mindent elhiszek – mondta beletörődve a nő.
- Jók a megérzéseim! A betegségemet is mondhatni megéreztem, neked sokszor említettem is, hogy érzem: valami baj lesz…
- Tudom – ejtett újabb könnyeket Klaudia.
- A műtét után sem tudtam teljesen megnyugodni, erre most is bebizonyosodik, hogy veszélyben vagyunk – gyártotta az elméleteket Tamás.
- Tudom mit fogunk tenni!
- Mit? – ráncolta szemöldökét Tamás.
- Az első rendőrt amint meglátom az úton, elmondunk neki mindent! Így lesz a legbiztonságosabb! – mondta határozottan a nő.
- Nem, véletlen sem! – ellenkezett a férfi.
- Muszáj neked mindig ellenkezned? – kiabált rá a nő.
- Ha nem vetted volna észre, ezek szarnak a rendőrségre! – kezdte a kioktatást.
- Ugyan már! – rázta a fejét a nő.
- Kicsim, hidd el nekem! – tette össze kezeit Tamás – Ha kicsit is érdekelné őket a „szerv”, akkor az éj leple alatt csendben elkaptak volna, és ennyi! De ezek fényes nappal szitává lőtték a házunkat! Ezek után aligha érdekelné őket egy egyszerű kis járőr! – győzködte a nőt, aki láthatóan el is gondolkodott a hallottakon. Kicsit kezdett már tisztábban látni, de még most is tanácstalan volt:
- Akkor mégis mi a fenét tehetnénk? – kérdezte sírva.
- Bíznod kell bennem – lágyult el a hangja, miközben megsimogatta felesége arcát – Lassíts, és nagyon figyelj rám!
- Oké – bólintott a nő, majd kicsit rendezni kezdte önmagában a sorokat:
- Tudom, hogy az utóbbi időben erősen megkérdőjelezhető volt a viselkedésem, és kérlek, bocsásd meg nekem! – kezdte a férfi.
- Talán most nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy megvitassuk a kettőnk dolgát, nem gondolod? – kérdezte a nőt.
- Ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy bebizonyítsam neked, hogy mennyire szeretlek valójában! – mondta határozottan a férfi – Bármit megtennék érted, és soha nem hagynám, hogy bajod essék! – fejezte be, és ekkor felesége még jobban sírni kezdett:
- Én kinyírlak – erőltetett némi mosolyt.
- Nem te vagy az egyetlen pályázó – mutatott rá a valóságra Tamás.
- Mit tegyünk? – kérdezte szipogva a nő.
- Csak egy olyan hely van, ahol biztonságban lehetünk. Oda kell mennünk most! – simogatta meg újra feleségét.
- Hova? – érkezett a kérdés.
- A kórházba! Menjünk a kardiológiára! Valami azt súgja, hogy a kettőnek köze lehet egymáshoz! – elmélkedett a férfi.
- Miből gondolod? – ráncolta szemeid Klaudia.
- Fogalmam sincs – tárta szét kezeit Tamás – Ez megint csak egy megérzés.
- Megérzés? – kérdezett vissza felesége – Azokból mostanában nem jöttünk ki túl jól – ismerte el.
- Valóban nem. De sajnos egyelőre semmi más nincs a kezünkben, csak a megérzéseim. Akkor is, ha nem éppen jók…
- Akkor? – nézett kérdőn a nő Tamásra – Mi legyen?
Tamás pár másodpercre elgondolkodott, kezét a szájához tartva gondterhelten bámult előre, majd így szólt:
- Menjünk a kórházba! – erősítette meg a célját – A mobilod nálad van?
- Igen – keresgélt a nő a zsebében – Tessék – adta oda férjének.
- Kitaláltam valamit – mondta Tamás, majd telefonálni kezdett…

folyt.köv.